Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - FIGYELŐ - Sas Andor: Szovjet művészettörténész könyve Munkácsy Mihályról

Aljosina a magyarországi műgyűjteményekben és könyvtárakban széleskörű tanulmányokat végzett monográfiája számára.

Mindez a tudás és rendszeresség arra szolgál, hogy lássuk, miként emelkedett Munkácsy mint realista művész, mint életképek festője a kritikai realizmus egészen magas szintjéig, amelyen népének forradalmi és kortörténeti sorsát éppúgy megörökítette ecsetjével, mint az elnyomott osztályok nehéz körülmények között élő dolgozóit.

Aljosina érdeme, hogy leszámol Munkácsy jelentőségének lényegét és négy nagy fejezetben felmutatja fejlődésének útját, nem hallgatja el a művész némely gyenge oldalát, amiért főleg a kapitalista műkereskedelemre és a burzsoázia fényűző hivalkodásának hatására hárul a felelősség.

Miközben Aljosina hangsúlyozza Munkácsy kicsinylőivel, sőt semmibevevőivel a mai nyugati művészettörténészek körében. Ezzel a jelenséggel Végvári Lajos, a kiváló Munkácsy- kutató is foglalkozik s részletesen feltárja az okokat: hogy az impresszionista festés technikája, ecsetkezelése más volt, mint Munká- csyé, hogy az impresszionistákat elsősorban a szem számára adott festőiség érdekelte, mindenfajta eszmeiségtől elvonatkoztatottan, s ezért a zsánerképfestéssel szakítottak, s az életképpel kapcsolatos társadalomkritika is idegen terület volt számukra. A fénytüneményekbe való elmerülés teljesen elfoglalja őket, de a társadalmi jelenségekkel való szenvedélyes együttérzés, ami Munkácsyban hallatlanul bensőségessé válik, nem festői téma az ő felfogásuk szerint.

Aljosina orosz kulturális hagyományt folytat, amikor elemzéseivel és okfejtésével magasra tartja Munkácsy művének jelentőségét, hiszen B. Sztaszov a kimagasló jelentőségű orosz esztétikus és művészettörténész már 1873-ban, amikor az akkori bécsi világkiállításon Munkácsynak két képét: Az éjjeli őrjáratot és a Vajat köpülő öregasszonyt látta, megállapította, hogy Munkácsy Európa legeredetibb és legtehetségesebb művészeinek egyike. Sztaszov baráti körében Rjepin, a festő és Antolovszkij szobrász Sztaszovval egy véleményen voltak Munkácsy értékelésében. Aljosina teljes tudományos felkészültséggel és kivételes művészi érzékkel igazolja, hogy ez a becsülés Munkácsynak a XX. század közepén is kijár és még hosszú időn át ki fog járni.

Munkácsy Mihály, aki hat éves korában apját elvesztette, s mint tíz éves fiút asztalosinasnak adták, tizennégy éves korától kezdve már mint asztalos legény dolgozott. Olyan apa fia volt, aki 1848-ban Munkácson, ahol sóhivatali tisztviselőként volt alkalmazásban, 1848 tavaszától kezdve az ottani városi forradalmi bizottság tagjaként működött, utóbb az ellenforradalom üldözte, fogságba vetette és ezzel hozzájárult korai halálához.

Ilyen családi örökséggel és a fizikai munkás sorsának kora ifjúságában történő átélésével nem csoda, hogy Munkácsyt művészi fejlődésének tetőpontján is a keservesen küzködő emberek ábrázolása foglalkoztatta, hogy ehhez eredendő módon nagyon kellett értenie. A társadalom mostohagyermekeinek jellemzésébe mélyedt ő el, akár a régi faluhoz kapcsolódik sorsuk mint a szegénylegényeké, az éj idején bolyongó hajléktalanoké, a sivár és szegényes hajlékokban élőké, vagy a polgári városok perifériáján tűnnek fel, mint a nyomorúságuk ellen lázadni kész sztrájkoló munkások, zálogházi kölcsönre szorult plebejusok.

Munkácsy Mihály képeiből az ember iránti érdeklődés szenvedélyes heve, hallatlan intenzitása árad a szemlélő felé, ezé az érdeklődésé, amely a társadalom hibájából alul- maradottak felé fordul.

Munkácsy, akinek neve már 1868-tól kezdve európaszerte ismertté vált, kapcsolatban állt mint művész Brozsikkal, a XIX. század kiváló cseh festőjével.

Hogy milyen gondosan készítette elő nagy műveit, milyen rajzónnal és ecsettel végzett tanulmányok tartoznak különösen sokfigurás képeihez, hogy előzőleg külön felvázolta vagy megfestette például a Zálogház bejáratánál szorongó szegényes kispolgárt, vagy a vak Milton arckifejezését, ez mind arra vall, hogy számára az ecset — azonkívül, hogy tüzes színek gazdagságát vászonra viszi s a fény és az árny viszonyulását megörökíti — mélyreható emberjellemzés eszköze volt.

Az ő technikája nem hűvös hatású, hanem az átélés, a mély és lángoló érzések romantikus egyéniségére valló, gazdagságával gyakorol megragadó benyomást. A realista ábrázolás Munkácsynál így kapcsolódik össze olyan lendülettel, hogy legújabb méltatói, köztük Aljosina is, méltán nevezik mint kivételes alkotóművészt, romantikus realistának.