Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - LÁTÓHATÁR - Alberto Moravia: Két elbeszélés

S em m' re

e ™ jók

sem 1

mármint a mesterségek, melyeket űztem. A háború vége óta máig évente legalább kétszer változtattam mesterségemet; nem számítva a munkanélküliséget, mely ha nem is mesterség, de kevés hiján az. Tejtestvérem egy buzgó és fanatikus elektromérnök, akihez minduntalan eljártam tiszteletemet tenni, egy napon világosan és kereken kijelentette: „Te, Serafino, még nem gondoltál rá, hogy manapság az ember csak akkor talál munkát, ha szakmája van?“ Én meg: „Szakmája? Az meg mit jelentsen?“ És ő: Ha szakmád van, az annyit jelent, hogy csak egy mesterséget tudsz, de jól... Te viszont mindenhez értesz és egyben semmihez ... Csak két kezed van, mint mindenkinek és ezzel a két kezeddel beállítasz valahová és azt mondod: adjatok nekem munkát! Már elmúltál harminc éves. Hát ennyi idő alatt sohasem jutottál arra a gondolatra, hogy szakmád legyen?“ Én így feleltem: „A balsors akadályozott meg abban, hogy szakmára teszek szert“. „Balsors vagy jósors“, mondta, mialatt kikísért, „ne kerülj a szemem elé, amíg nincs valami szakmád ... Aztán meg ne szólíts engem testvérnek... igaz, hogy egy és ugyanazt a tejet szíttuk, de ez nem jogosít fel arra, hogy testvérnek nevezz és ráadásul untass a bajaiddal.

így tehát, minthogy tettem szert szakmára, a szakmám épp az volt, hogy folytonosan változtattam a munkámat. Mi mindent nem csináltam: voltam csikkszedő, palackgyűjtő, rongyász, filmstatiszta, kövezetfelszedő, plakátragasztó, pincér, fagyialtos, zöldségárús és mit tudom én mi minden még. Mesterségeimet változtatva végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy a szakma, melyről tejtestvérem beszélt, tulajdonképpen az olyan ember rögeszméje, aki nem tud, nem óhajt és nem remél mást csinálni, mint azt, amit csinál, és ez a rögeszme életén végigkíséri, tegyük fel, ha valaki utcaseprőnek születik, él és meghal mint utcaseprő és egész életén át mást sem csinál, mint forgatja a seprűt és a seprűre gondol. Akinek viszont nincs ilyen rögeszméje, előbb-utóbb észreveszi mesterségének hátrányait és faképnél hagyja és, akkor isten veled szakma. Noshát, mint kifutófiú Guidobaldi parancsnoknál voltam alkalmazva, a sok mesterség közül majdnem megtaláltam azt, amelyet talán el is fogadtam volna szakmának. Valójában talán nem is volt parancsnok; sőt valószínűleg nem is hívták Guidobaldi-nak; dehát végeredményben én ilyen titulussal és ilyen néven ismertem őt. Ez a parancsnok egy kicsi gyermekekkel és ócska bútorokkal tele lakásban lakott a Macao mellett; volt egy felesége, aki talán nem is volt a felesége és akit ő, ki tudja miért, grófnőnek vagy Iellának nevezett, ami rómaiasan gonosz nézést jelent, de valóságban a Ma- riella név becézett alakja. A férfi kicsi volt, mindig kétsoros öltönyt viselt, gomblyukában két vagy három katonai érdemrend-szalagjával, arca sápadt, görcsösen merev, szeme kimeresztett és szája tele fekete fogakkal: dohányzott, mint egy török. Az asszony hatalmas, rengő húsú kanca, csupa mell és csípő, hosszú kibontott hajjal, szeme dülledt és mindig pongyolában járt. Az ordítozó mindig láb alatt levő verekedő gyermekek között a grófnő dohányzással és magábazárkozottsággal töltötte idejét. Volt egy Agnesina nevű buta parasztlány cselédje, aki semmit sem tudott csinálni, a lakás kutyaólhoz hasonlított. Kivéve egy kis dolgozószobát a folyosó végén: ez mindig tiszta és rendes volt, mint a tükör. Igaz, rendbentartásához kevés munka kell, összes berendezése egy íróasztal, egy szék, az íróasztalon telefon és jegyzetek. Ebben a szobában dolgozott a parancsnok.

Alberto Moravia