Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - LÁTÓHATÁR - Alberto Moravia: Két elbeszélés
inas szaladt felénk hajlongva. Az öreg kiszállt barátjával együtt; a másik autóból három férfi ugrott ki, mindannyian fiatalabbak nála, negyven-ötven évesek. Ezek is igen alázatosan viselkedtek, az öreg tényleg úgy kezelte őket, mint egy rongyot: gondoltam, biztosan az alkalmazottjai lehetnek. A földszinti nagy szalonba elsőnek az öreg lépett be, sapkáját odadobta a szobalánynak. Egy szőke nőcske jött az öreg elébe, szinte siklott, mint az anqolna. Fiatal és jó alakú volt, vörös díszes nadrágja majd megrepedt rajta, feszes világoskék fehércsíkos svettert viselt, olyasfélét, mint a matrózok. Átölelte az öreg urat mondván: „Jó napot, papa!“ bár egy mérföldről látszott, hogy nem a lánya. A „papa“, miután rápaskolt a fenekére, tovább ment kiabálva: ,„Fiúk, ideje, hogy munkához lássunk“. A munka, ahogy láttam, egy parti pókerből állott. Mind az öten egy asztalkához ültek és keverni kezdték a kártyát és a lapokat szétosztogatni; a nőcske egy kerekes asztalkát tolt feléjük, üvegek és poharak voltak rajta, vonag- lott, grimaszokat vágott és töltögetett neki. Mi pedig, midőn beléptünk ebbe a tágas, szépen berendezett terembe, melynek márvány padlója fénylett, mint a tükör, mintha megbénultunk volna rongyainkban; megálltunk az ajtó mellett. De az öreg, miután megnézte lapjait, felénk fordult és ránk ordított: „Rajta hát, énekeljetek és muzsikáljatok... ha nem akaródzik minek jöttetek ide?“ Előre léptem és ráncigálni kezdtem a harmonikát, Clementina kitátotta száját és énekelt. A harmonika erősen szólt az alacsony teremben, Clementina hangja élesebb és hamisabb volt, mint valaha, kín volt hallgatni; de azok csak kártyáztak és felénk sem figyeltek. Mihelyt az első éneket befejeztük, mindjárt rákezdtünk a másodikra, utána a harmadikra, mindig ugyanazzal az eredménynyel. Giovanna odment az asztalhoz és minden játékos kezébe egy papírdarabot nyomott. Csak egyikük nézte meg és így szólt: „Remélem, szerencsét hoztál.“ Rákezdtem a negyedik dalra, majd az ötödikre. Mindegyik után kis szünetet tartottam, mire az öreg, anélkül, hogy szemét levette volna a kártyáról, ordított: „Mi az, már befejezted? Énekelj, énekelj. A szőke nőcske háta mögé kupor- rodott, belenézett lapjába és minduntalan egy csókot nyomott az arcára, de ő bosszúsan elhúzta arcát, mintha légy csípte volna meg. Végül megúntam a dolgot, lassan sóhajtva összecsuktam harmonikámat és így szóltam: „Nos, mi már befejeztük.“ Az öreg éppen lassan, nagyon lassan gusztálta a kártyáit, nem válaszolt. Majd örvendezve elkiáltotta magát: „Póker ász“ és lapjait az asztalra dobta. A másik négy majd lefordult a székről, mert egy csomó pénzt veszítettek. Az öreg beseperte a szerencséjét, felkelt az asztaltól és így szólt a nőnek: „Folytasd te, én megyek friss levegőt szívni.“ A kertre nyiló ajtó felé indult és intett nekünk, hogy kövessük. Utána mentünk. Mialatt előttünk lépkedett egy úton, így szólt hozzám: „Tehát te barakkban laksz?“ Gondoltam, hogy könynörületre indítom: „Igen, nincs házam, sem lakásom és a barakk nyirkos ... különösen, ha esik az eső.“ „Valódi barakk, agyagpadlóval, hullámbádog-tetővel és deszkafalakkal?“ — kérdezte. „Igen, uram, valódi barakk.“ Az öreg egy ideig hallgatott, azután lassan így szólt: „Nos, én szívesen odaadnám ezt a villát kertestül és mindenestül barakkodért, azért hogy munkanélküli lehessek és harmonikálhassak az utcán.“ Elnevettem magam és azt mondtam: „Nos, ha úgy akarja, megcsinálhatjuk a cserét.“ Bár ne mondtam volna. Rám vetette magát, mint egy őrült, belekapaszkodott a trikómba és ordítani kezdett: „Igen, elcserélném, de azzal a feltétellel, hogy ráadásul a tied lesz a hatvan évem, te gazfickó... a golyvám és a többi nyavalyám, ... te csürhe.“
