Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - DISPUTA - Vita műkedvelő kultúrcsoportjaink helyzetéről
Ám egy hiba már rögtön mutatkozott: Üj, szocialista tartalmú darabjaink még alig voltak, s a régiek közül is csak az üresen kongó, semmitmondó operettek, vígjátékok után vágyakozott a szereplő gárda is, meg a nézőközönség nagyobb része is. így aztán erőfeszítésbe került, hogy egy-egy komolyabb előadás is megvalósulhasson. A másik veszély néhány év múlva jelentkezett, és még ma is tart. Az ifjúságot kötéllel kellett, és kell a kulturális rendezvényekre toborozni. Oka: mindenkinek van pénze, rádiója, könyve, folyóirata, elegáns ruhája, esetleg motorkerékpárja! így van már mivel eltölteni a szabad időt. Sokan a sportnak is hódolnak, de sokan szenvedélyesen kártyáznak is. Estéről estére a kocsmában ülnek és nincs az az atyaisten, aki onnan kihúzza őket. így tehát ma a suttyó legénykék vagy a kocsma vagy a motorkerékpár rabjai. Már nem veszik kitüntetésnek, ha szerepelni hívjuk őket. Nagyon kevés van még a lányok között is, aki szívből segíteni akarna. Tulajdonképpen ez a néhány leány az, aki mégis összeverbuválja úgy-ahogy a műkedvelő gárdát. Ezekkel aztán úgy kell bánni, mint a hímes tojással. Ha bál van a faluban, a legények előbb az ivás mellet döntenek, és csak akkor táncolnak, amikor már azt sem tudják, melyik a jobb és melyik a bal lábuk. Dalolni meg szinte senki se dalol. Kivétel az alkoholos mámor. Ilyenkor aztán végigordítják az utcát. A lányoknál — mint előbb is említettem — kissé jobb a helyzet; Bár nagyon kéretik magukat, de aztán ha hozzáfognak, szívesen táncolnak, szerepelnek, dalolnak. Igaz, ezt teszik ők abból az ősi ösztönből, amely a legény felé sodorja őket, — de ez még sokáig így lesz. Persze könnyen áll náluk a sértődés, amely aztán a kész munkát is semmivé zúzhatja. Tehát nem érzik a súlyát annak a magasztos feladatnak, amely a magyar népi kultúra érdekében vállunkra nehezedik. A közöny egyre jobban elborít mindenkit. Vasidegzet és türelem kell ahhoz, hogy az ember valamit összekovácsoljon, előadjon. Legjobban a népdalokat és a csárdásokat sajnálom. Az ostobán elnyafogott slágereket jobban szeretik már, mint a gyönyörű tartalmú és dallamú népdalokat. Ez a helyzet a csárdással is. Mit is írt Karéi Ptáčnik, államdíjas író 1956-ban, „Nem tudom, léteznek-e még a világon gyorsabb táncok, mint a rezgőcsárdás, és szomorúbbak, szenvedélyesebbek, mint a hallgató. De ha létezne is, semmiesetre sincs meg az a páratlan ritmusuk, amely csupán a magyar határokon belül van otthon. Én nem hiszem, hogy még valaki úgy tudná járni a csárdást, mint a falusi magyar, vagy a pusztai csikós.“ A továbbiakban így ír: „Azonban valami egy kissé mégis csak bántott ebben a csárdásban. Ugyanis bejártam a magyar földet... és mennél többet jártam, annál nagyobb aggodalom fogott el. Amiatt, hogy a csárdást egyáltalán nem láttam táncolni.“ így sajnálkozik egy cseh író, aki valahol, valamikor még látott igazi magyar csárdást. Majd így fejezi be írását: „Hát ilyesmit, magyarok, nem szabad velünk tennetek! Velünk csehszlovákokkal és lengyelekkel, franciákkal, angolokkal és németekkel, és egyáltalán a gömbölyű világ valamennyi polgárával, akik egyebek között azt is tudják rólatok, hogy csárdást táncoltok! Nem engedhetitek, hogy elpusztuljon a csárdás, amelyet mi valamennyien csodálunk, és amelyet mi is szívesen járnánk, ha ugyanolyan tűz volna bennünk is, mint bennetek.“ Ritkán járok bálba, de akkor is fájó szívvel figyelem a táncosokat. Csárdás helyett azt láttam, hogy fiú és lány idegbajos emberek módján rángatják egymást. Bugi, mambó s az ég tudja még micsoda. Ha nem ez, akkor egymásba bújnak, de úgy egymásba bújnak, hogy az ember önkéntelenül igazat ad egy régebbi Ludas Matyi viccnek: — Miért nem fekve csinálják?!
