Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - FIGYELŐ - Käfer István: Magyar-szlovák kulturális kapcsolatok

vevő minden nép — elsősorban a feudalizmus elleni, másrészt — mint fent már láttuk

— a központi monarchiáért való harc gondolatával csatlakozott a felkeléshez.' Ebben a tekintetben magyar és szlovák között különbség nem volt. A szlovákság tömegesen csatlakozott Rákóczihoz s a fejedelem és az egész mozgalom általában nem tett különbséget magyar és nem magyar nemzetiségű kuruc között, mint ahogy először a protestantizmus kezdete óta sikerült közös zászló alá vonnia a különböző vallások által is megosztott magyarságot. A szlovákság tömegméretekben való bekapcsolódására több adatot is találhatunk, különösen Bercsényinek Rákóczihoz írott leveleiben, vagy egyes hadrendi táblázatban, amelyek külön is feltüntetik a szlovák kurucok számát. Van egy adatunk, mely szerint 1705. március 9-én báró Petrő- czy István 10.000 főnyi csapatában 3000 szlovák katona volt. A kuruc-kori szlovák énekek igen mély népi hagyományt sejtetnek, s a kutató munka során bizonyára még több hasonló szlovák és magyar kuruc dal bukkan majd fel. A fentiek alapján nem érthetünk egyet MELICHERČÍK állításával, mely szerint „a kuruc tradíció Szlovákiában nem eresztett mélyebb gyökereket... mert ezek a harcok a szlovák népnek csak új megpróbáltatásokat és szenvedést okoztak.“ (Perečko beľavé, červený dolomán ... Prága, 1955.) Igaz, hogy Rákóczi és a szabadságharc vezetői a vallási és az amúgy sem számottevő nemzetiségi kérdés mellett a szociális problémákat nem tudták megoldani, ezért a jobbágyság csalódásában és elkeseredésében, a nemesség pedig számításból hagyta abba a harcot. A népnek a kurucokkal szemben kialakult — sokszor már ellenségessé fajuló — ellenszenve nem szlovák jelenség, hanem hasonló volt a helyzet például Debrecenben vagy más magyar városokban is. A labanc jellegű versek keletkezését hiba lenne nem így magyarázni, vagy esetleg azt a következtetést levonni, hogy a kuruc-háborúk a szlovákság szempontjából nem jelentősek. Hasonló véleményen van Csanda Sándor is, s megfelelően magyarázza a Ha Túróéban lesztek... c. kuruc-ellenes verset. Mindezek alapján világosan látható, hogy a szlovákság nagy lelkesedéssel vett részt a Rákőczi-szabadságharcban, s ezt jól mutatja be az antológia is. Itt jegyezhetnénk meg, hogy Kalinčiak Svätý Duch c. elbeszélését feltétlenül meg kellett volna említeni, ha már SAMO TOMÄŠIK kevésbé jelentős és nacionalizmustól nem mindig mentes katonadalait megtalálhatjuk a fejezet utolsó lapjain. Hasonló a véleményünk JÉGÉ Kurucok c. elbeszéléséről is.

A következő fejezetben DANIEL KRMAN, BÉL MÁTYÁS, SAMUEL ROŽNAY és ANTON BERNOLÄK nevével találkozunk, s ízelítőt

kapunk a XVIII. század magyar-szlovák kapcsolatairól. JÄN KOLLÁR népdalgyűjteményéből ügyes érzékkel válogatott a szerző, szem előtt tartva a közös sors bemutatásának szempontját, majd a JÁN CHALÚPKA magyar nyelvű vígjátékáról szóló fejezet után eljutunk a reformkorhoz, ahol megjelenik a nacionalizmus, s a kapcsolattörténet hosszú időn keresztül — egészen a szocialista építés megindulásáig — nem más, mint a nacionalizmus elleni harc, a két nép közötti ellentétek elsimításának gondolata a magyar és a szlovák kulturális élet sokszor elszigetelt haladó alakjai részéről. A válogatás itt is jó. Az EÖTVÖS JÓZSEF és KAZINCZY GÁBOR, SZÉCHENYI ISTVÁN és HAAN LAJOS írásaiból közölt szemelvények kifejezően mutatják a helyes utat, amelyen a két nép haladó képviselőinek járniok kell. Nem kétséges, hogy a magyar és a szlovák irodalom reformkori kapcsolatai a legproblematikusabb részek a kapcsolattörténetben, tehát Csanda könyvétől sem várhatunk még csak megközelítően teljes képet sem erről a korszakról, ellenben éppen bonyolultsága miatt a bemutatott szemelvényeken kívül szerintünk részletesebben kellett volna foglalkozni irodalmaink akkori párhuzamos fejlődésével. Ennél is szembetűnőbb hiányosságnak tartjuk, hogy KOLLÁR neve a Széchenyivel kapcsolatos rövid utaláson kívül nem szerepel ebben a fejezetben, holott a nacionalista irodalomtörténetírás — mindkét oldalról — sok ferde nézetet tartott felszínen éppen Kollárral kapcsolatban. Nem lesz érdektelen, ha rámutatunk néhány pozitívumra a magyar Kollár-irodalomban, Már TOLDY FERENC 1834-ben igen elismerő hangon nyilatkozott a Slávy dcéra alkotójáról és művéről: „Bár milly lángoló és szenvedelmes képződése: képeiben még is folyvást a’ legérzékenyebb gyengédség’ s igéző báj terjed el. A’ fennség nem árt dictiója’ világosságának 'versei folyók, rímei hangzatosak. Kollár a szlávok Petrarcája.“ (A cseh literatúra jelen állapotja. Tudománytár, 1834, 3. sz. 26. old.) Rendkívül érdekes és feldolgozásra váró probléma KOLLÁR pesti tartózkodása, amiről ANGYAL ENDRE tanulmányában — Kollár János, az ember és író, Bp. 1956 — olvastunk néhány figyelemre méltó gondolatot, különösen azzal kapcsolatban, hogy ANGYAL szerint — a pesti nacionalista köröknek is szerepük van KOLLÁR jobbratolódásában, mint írja: ,,Sok tragikus ballépésnek kellett még lejátszódnia, amíg Kollár jobb meggyőződése ellenére eljutott Bécsbe,“ pedig „világosan felismeri a magyarságot és a szlovákságot egyaránt fenyegető veszedelmet, a német expanziót“, s „íme, mennyire nem szabad elvakult, pán- szlávot, a magyarság ellenségét látni Kollárban.“ RÉVAI JÓZSEF , 1951-ben Eperjesen mondott beszédében a marxista tárgyilagos