Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - ORSZÁGJÁRÁS - Dobos László: Végek dicsérete

messzi utak látása ködöt szitál az ember lába alól.

Amit „kell“ és amit „érdemes“

Tíz esztendő nem sok idő, de ahhoz mégis elég, hogy a szövetkezeti élet folyása partot vágjon és medret mélyítsen magának. Nem mély vizű folyó még ez, inkább irányt és utat kereső, fövenyt nyaldosó előrehaladás. Ennek az életfolyásnak már érezni a bévül erősödő, átlátszó tiszta vizét, sodrását, de látható a partmenti sekélye, zavaros visszakanyargása, nehezítő ingová- nya is.

Ha nem láttam volna, nem hinném, hogy az ilyen közösen gazdálkodó közösség milyen hamar kialakítja életének gazdasági miértjét. A vezetők ma már el tudják sorolni, mit „érdemes“ és mit „kell“ termelni. Hasznot hozó termékek: zöldség, kendermag, lóheremag, dohány, gyümölcs. A nyolcvan hektár gyümölcsös a múlt évben hétszázezer koronát és a huszonöt hektáros zöldséges ugyancsak hétszázezer koronát hozott a konyhára. Kalászosokból csak annyit vetnek, ami fedezi beadási kötelezettségüket, valamint saját szükségletüket, így hát jelenleg két szigorú útjelzője van a szövetkezet terveinek, bevételeinek; egyfelől a nyereséges, másfelől az egyelőre még drágán és nem a legszívesebben termelt termékek. Az első a szövetkezet szempontjából, a másik az állam szempontjából fontosabb. Merre visz az út? A gazdasági kiegyenlítődés felé, illetve olcsó terméket csinálni a drágából. Ezt legkônnýebb mondani, gondolják magukban a szövetkezete- sek. Kegyetlen gazdasági szükséglet ez, mert a termelési önköltség csökkentése sehol sem függ oly sok tényezőtől, mint éppen a mezőgazdaságban.

* * *

Egy áprilisi szombat este váratlanul beállítottam Bocsárszky Mariska néniékhez. Hétvégi fáradtság nehezítette az útrakelő beszélgetést, de azért belemelegedtünk. Régen furdalt a kíváncsiság, mi tüzelheti

ezt a hetvenhárom éves öregasszonyt, hogy szinte elnyúzhatatlanul rója minden reggel a kertészetbe vezető utat. Ülünk s hol elevenen, hol bágyadtabban öltögetjük egymásba a szót.

— Ha elölről kezdeném, nem vennék semmit, csak élnék és öltözködnék. Ha azt mondanák, itt van a vagyonom, nem kéne. Dolgozzon már más is.

— És a szövetkezetben?

— Azért megyek, mert ott jól beszélgetünk. Nem kéne már dolgoznom, kapok kétszázharminc korona öregségi segélyt, dehát az is jól jön, amit onnan kap az ember, végelszámoláskor most is kaptam kétezerötszáz koronát, kétszáznyolcvan kiló búzát, két liter szilvapálinkát, nyolcvan kiló almát, no meg a huszonöt ár föld ...

* * *

A szövetkezeti tíz esztendő legszebb virágcsokra Kistárkányban az új kultúrház. Négyszázötvenezer korona értékű társadalmi munkát hordtak itt egybe a falubeliek. Ha 1956 — 1957 táján erre vetődött az ember, csak erről hallott beszélni: — Mikor lesz kész, mi kéne még hozzá ? — Még csak a falak álltak, de már mutogatták a vendégnek, itt lesz az ivó, a nagyterem, a könyvtár, az erkély meg a többi. Fülöp Sándor (akinek a vezetéknevét lassan el is felejtik, Sanyi néven ismeri és szólítja az odavalósi) a HNB titkára lótott, futott, egy motort elnyúzott, mire tető alá került a kultúrház. A falu történetében először egy hajlatba folyt össze minden akarat: legyen kultúrház és lett. Ez a ház lett a falu szépe, a kultúra közös kézzel rakott oltára, a falu öröme. A felavatás óta Kis- tárkányba kerekedik és gurul a kultúra. Az országot járó színjátszó és másnemű művészegyüttesek véletlenül sem kerülik el és ha csak egy estére is, tanyát vernek benne. A szlovákiai magyar kulturális életben a főváros és Kistárkány jelenti a földrajzi végeket.

* * *

Utólagos nyomozás kiderítette, hogy jóétvágyú szarkák csipkedik a szövetkezeti