Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Útinapló
azt is rendbe kell tenni, kisepergetni, hogy a rakodás tisztasúlyú vagonban történjen. Hazajárók a kecsői meg a borzovai faragók és hazajáró a két leány is, mert itt a rádión kívül nem akad egyéb szórakozás. Kérdezem, hogy mit szeretnek legjobban? A válasz annyi, hogy a mozit. Mozi pedig Kecsőn nincs. Még vándormozi sem látogatja meg a falut. A tornaijai járási népművelési otthon kultúrát terjesztő automobilját nem bírná el a kecsői „országút“. Félő, hogy nekivágna az erdőnek, tíz méterként tengelyt akasztana valamelyik tölgyfával és a falu népe csak ezt láthatná a mozielőadás helyett. A két lány mégis kiveszi részét a film élvezetéből. Megtudják, mikor játszanak Szalócon valami jó filmet, ilyenkor itt maradnak és vacsora után beballagnak a faluba, végignézik a filmet, hogy hazafelé a barakkokig már ez legyen közöttük a beszédtéma. Kérdezem a menyasszonyságot, a férjhezmenés lehetőségét, meg azt, hogy hány legény dolgozik a farag ótelepen. — Egy szem legényünk van, — mondja a szőke Piroska. — Ehol van ni a Tóth Terei, de nem akarunk rajta veszekedni. Ha meg férjhez mennénk, nem engedne az ember dolgozni. Az utóbbit nem Tóth Bercire gondolták, csak úgy általában. Hiszen Tóth Berci csak tizennyolc éves, és a második esztendeje dolgozik itt édesapjával, Tóth Bertalannal, aki körülbelül harminc éve huzigálja a vonókést és jó egypár faragótelepet kipróbált már, vagy inkább azok őt. Már Tóth bácsit kérdezem az utazás hogyanjáról és mikéntjéről, a halogató útépítésről meg arról, hány koronát lehet lefaragni egy nap alatt. — Hát kérem, az utazás olyan nálunk, hogy a beteget háton, jobbik esetben szekeren hozzuk ki az autóbuszhoz, de az csak annak furcsa, aki nem szokta meg. Mi már megszoktuk. Reggel hatkor indulás, este hatkor érkezés. Ez tizenkét óra. Naponta négy órát utazunk: összesen húsz kilométert... Nézem a tizenkilenc faragóbakot, mellette az embereket és a mozdulataikat. A csukló, a könyök, a váll munkáját. Ahogy sorba járom az embereket, kiderül, hogy ismeretlenül is ismerősökre akadok. Itt van Jablonci Lajos Borzováról és Rákai László. Ha ők nem is, de a nevek ismerősek. Egy évvel ezelőtt ilyen nevű gyerekekkel beszélgettünk a jövőrűl Borzován. A gyerekekről nem kérdezek semmit. Ki tudja, hátha csak névrokonság, és hosszan kellene magyaráznom, hogy mire vagyok kíváncsi. Bár akkor Jablonci Marika Gombaszögöt jelölte meg, ahol édesapja fát farag. De mégsem szólok. Összeszedegetem a véleményeket, elraktározom a jó tanácsokat, az intést, hogy miről kell írni, mit bíznak rám. Itt van Kecsőről Örvös Márton, Garaj István, Molnár László. A szavuk meghívás Kecsőre. — Jöjjön elvtársam a faluba, gyalogolja végig az utat, nézze meg reggel a munkába menőket, aztán írja meg, hogy miért nincs út hozzánk. Ezt minden kecsői faragó ember elmondja, a két lány megtoldja a szót, majd meghívnak haluška lakomára, amit úgy hamarjában készítenek. A két meghívást elfogadom. A másodikat most mindjárt, az elsőt pedig holnapra halasztóm: a kecsői látogatást.
