Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - LÁTÓHATÁR - M. Sadoveanu: Sárkány

Apám is ott volt. Megcsóválta a fejét, mert nem tetszett neki a dolog.

Aztán csak vártuk, hogy beteljesedjék, amit a vénasszonyok jósoltak: de Irinuta ifjasszonynak nem hervadt meg az orcája, inkább két szép piros rózsa nyílott ki rajta. És örökké nevetett csillogó fogacskáival, mert olyan apró fehér fogai voltak, mint egy egérkének. •

De azok az apró fogacskák bizony hegyesek lehettek, mert a mi bojárunk, amilyen derék ember volt, megfogyatkozott, és szótlanabb lett.

Irinuta ifjasszonynak gyakorta kedve támadt, hogy elkocsikázzék Románig, vagy hogy benézzen Iasi városába. Ilyenkor aztán csak a kisujját kellett felemelnie, vagy egy szót csicseregnie, és Nastasa uram tüstént meghajtotta a szakállát, és teljesítette a kívánságát.

Hogy, hogy nem, a kulcsárasszony meg az íródeákné azt is kitudták valamiképpen, hogy Nastaša úr boszorkányos felesége nem is gazdag, de még csak nem is valami nagy családból való. Hanem hogy a metropolita úr valamiféle unokahúgának a leánya volna ... így suttogtak maguk között, és sűrűn kacsintottak meg vihorásztak is hozzá, ahogy az asszonyok szoktak; én meg, mint amolyan tejfölösszájú legényke, semmit sem értettem az egészből.

Egy nyáron kint voltunk apámmal a karámoknál, ahogyan mondottam, mert Szent Illés napjától az öreg is kint maradt a juhokkal; a csobánok kunyhójától egy kissé távolabb, egy vesszőkalibában húztuk meg magunkat, közel a víz partjához. Onnét, a kunyhótól jól látszottak a Moldva vadvizei, a kavicszátonyokkal, odébb meg ez a fogadó; s még azon is túl, messze-messze, sűrű erdők és magas hegyek húzódtak, amíg csak ködbe nem vesztek azok is a szemünk elől. Hogy mi van a faluban meg a kastély körül, én bizony már jó ideje nem tudtam, de nem is volt rá gondom. Egy nap, úgy délfelé, amint éppen egyedül voltam a kunyhóban és a tűz fölé akasztott kondért vigyáztam, egyszerre lódobogást hallok, s ahogy nézek ki riadtan, látom, hogy a gazdánk, Nastaša Bolomir áll meg a kunyhó előtt, mégpedig egymagában, s mindjárt nyeregből száll.

— Adjisten, fiú — köszönt rám. — Ifr-im apó fia vagy-e, a jövendőmondóé ?

— Csókolom a kezét, nagyságos uram, az vagyok.

— Apád hol van?

— Édesapám szénagyűjteni ment — mondom —, de nem messze, csak ide az oldalba. Tüstént jönnie kell ebédidőre.

— Szaladj, s hívjad iziben. Itt legyen egy szempillantás alatt!

Én csak álltam, és gondolkoztam; de a bojár olyan csúf szemeket vetett reám, és már nyúlt is a nyeregkápához az ostor után, hogy egyszeriben nekilódultam az oldalnak úgy hajadonfőtt, ahogy voltam. Apámat szemben találtam: jődögélt már hazafelé ebédezni. Amikor meghallotta, hogy a bojár ilyen sürgősen hivatja, csak ennyit mondott: Hm! — és megcsóválta a fejét; de ezenkívül egy szót sem szólott. Ahogy megérkeztünk a kunyhóhoz, Nastaša urat ott találtuk még mindig a lova mellett, könyökével a nyeregre támaszkodva, mellére ejtett szakállal. Én elkerültem a kunyhó mögé, de apám bátran feléje indult.

— Hát te mit keresel itt, öreg? — kezdi a bojár nagy haraggal — A fél falut bejártam utánad, te meg itt tanyázol, kint a határban.

— Csókolom a kezét, nagyságos uram — feleli apám —, kijöttem én is, hogy a dolgom után nézzek. De ha nagyságod csak egy szóval izent volna, tüstént félretettem volna minden dolgomat, hogy benézzek az udvarba.

— Tudom — feleli erre a bojár még mindig haragosan —, csakhogy én nem várhattam. Ide figyelj, öreg: senki sem tudja, és talán te sem tudod, hogy micsoda keserűség emészti az én lelkemet.

— A baj és a bánat is az Úristentől való, nagyuram, és elmúlik idővel.

— Ez nem múlik el. Te csak beszélsz, mert nem tudod az én bajomat.

— De bizony tudom, nagyuram; tudom, hogy az olyan bánat, amely a szerelem miatt van, még nagyobb, de egyszer ez is elmúlik.

A bojár összevont szemöldökkel nézett reá.

— Mit tudsz te, öreg ?