Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - Veres János:: Fegyverek árnyékában

Edina a bőrönd mellett térdelt, apja felöltőjét hajtogatta.

— Fáradt vagyok, — mondta az orvos.

— Délben az az amputáció ...

— Mi volt? — kérdezte Várkői.

— Az udvaron operáltunk. A műtő berendezését már reggel lehordták . . . Mind a két lábát elvitte a gránát.

Terényi felállt, kihúzta az üvegből a dugót.

— Mindent visszafizetünk, doktor úr. Ha majd üt a bosszúállás órája. Ezt én mondom, a régi hungarista.

— Ki bosszul itt meg valamit? — nézett fel rá az orvos. — A tizenötéves leventék?

Benedek felugrott a székről.

— Hallgass már, Béla, az istenre kérlek!

Dühösen bekapcsolta a rádiót. A rádióban búgóhangú nő énekelt.

„Csak egy nap a világ ...“

Mikor a dal befejeződött, híreket közvetítettek.

„A hazánk területén húzódó arcvonal délkeleti részén a német csapatok ma tervszerű visszavonulást hajtottak végre . ..“

Benedek visszacsavarta a gombot.

— Beszélgessünk inkább a kislányoddal, — mondta Várkői Pénzesnek, és Edinára nézett.

— Szegény gyerek, — mondta Pénzes.

— Nem jött be a gyorsvonat, amellyel Zoltánt várta... El akartak búcsúzni egymástól.

— Ne aggódjék, Edinácska, — mondta az orvos, — biztosan a személyvonattal jön.

Pénzes bort töltött a poharakba.

— Az éjjel még jót pihenünk, — mondta Várkői. — Csak riadó ne lenne.

Csengett a telefon. Pénzes felállt, a készülékhez lépett.

— Pénzes százados, — mondta a kagylóba. — Igen... Éjfélre?... Igenis... Azonnal indulunk. . . — Letette a kagylót, a tisztekhez fordult. — Sürgősen be kell fejeznünk a vagonírozást. A vonatot éjfélkor leviszik a Szőlőhegy alá. Az indulás idejét délelőttre hozták előre ...

A tisztek szedelőzködni kezdtek.

— A kórtermekben már kevés holmi van, — jegyezte meg az orvos.

— Micsoda káosz, — mondta Várkői.

— Igyekezzünk, urak, — mondta Benedek. — Az idő drága.

— Ezt a kis bort még megisszuk, — mondta Pénzes.

Felemelték a poharakat.

— A végső győzelemre! — mondta Benedek.

Pénzes Edina mellett állt, lánya sápadt arcát figyelte.

— Menjetek előre, — fordult a tisztekhez. — Mondjátok meg a parancsnok úrnak, hogy nemsokára utánatok megyek.

A tisztek és Terényi kimentek a szobából.

— Nyugodj meg, kislányom, — mondta Pénzes. — Ki tudja, eljöhet-e egyáltalán Budapestről. Ezekben a zavaros időkben könnyen megtörténhet. ..

— De hiszen megírta, hogy ezzel a vo- rtattal jön!. ..

Szótlanul álltak egymás mellett a sötét szobában. Aztán Pénzes meggyújtotta a lámpát és elsötétítette az ablakokat. Nyitott köpenyben állt az asztal mellett.

— Csomagolj, kislányom, — mondta csöndesen.

Sokáig feküdt az ágyon. Később meggyújtották az utcai lámpákat, s a fény nagy ferde keresztet és narancsszínű négyszögeket rajzolt a szoba falára.

Edina felkelt és járkálni kezdett. — Ki kell mennem innen ... Ki kell mennem innen ...

A vízcsaphoz ment, megmosta arcát. Eszébe villant, hogy egyszer már járt a szállodában, a háború előtt, mikor Jakab Márta egy műkedvelő előadáson szerepelt, s szobát' bérelt, hogy jelenete előtt nyugodtan átöltözhessen. Akkor bádog- mosdók voltak a szobákban s a vizet kancsóban tartották.

— Elmegyek Mártához ... Megkeresem Mártát.. .

Gyorsan megfésülködött, karjára vette a ballonkabátot és kiment a szobából.

A hajdani Jakab-lakásban idegenek fogadták. Azt mondták, hogy tudomásuk szerint Márta a régi gimnáziumban lakik, ahol a háború alatt cserkészotthon és leventeotthon volt.

A régi gimnázium boltíves kapujában álmos kutya hevert. Gyönge szellő fújt, az ódon épület falán meglebbent az utcai lámpa fénye. Edina balra fordult a gödrös