Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - Forbáth Imre: Önarckép
Forbdth Imre: Önarckép Ártatlan gondolatok fehér ingecskékben nem csücsülnek a homlokomon, a szívem mélyiből mint kék forrás nem bugyog a szó; kedvesem haja úgy piroslik — lángol, mint pásztortűz a hegyoldalon, szemöldököm alatt mohón pislognak szemeim, szívem vad marsokat dobol, s úgy nyúlok az élet táljába, mint szent halász Genezáret tavába az ünnepi halért — szakadatlan gyötör a kíváncsiság: minden szoknyát föl kell emelni, minden rejtvény sürgősen megfejtésre vár, s meg kell rázni a bölcsek szakállát, hogy riadtan repüljenek belőle a tudás baglyai; érdekelnek a szövevényes geometriák s a suttyomban járt görbe utak, bozótkésemmel ösvényeket vágni vágyok Afrika őserdeiben vagy hüsölni az arktikus jég között; szent igaz: a költő bolondos fráter! Kapálódzik, morog, nyugtalan, lázas, szomorú, mint tövis szúrnak a szavai, versei csípnek, mint a csalán, de higgyétek él, nem lehet nyugodt, még nem csügghet a csend édes csöcsén, hiszen az opálszínű hegyek sem csöndesek, kőlavinák zuhognak mennydörögve róluk — s részeg matrózként mért gajdol a tenger és gerjedten mért nyerít a szél? A költő sem lehet egyszerűbb! Szeresse az embert, de gyűlölje szenvedélyesen a bestiát, mint vérző sebnyílás szünetlenül vádoljon a szájc. míg bitang gonoszság uralkodik a földtekén, de — lesz még egyszer ünnep a világon: csöndes-hűs tengerszem lesz akkor ő, melyből nyugalmat kortyint a vándor, s benne ezüstlábait fürösztgeti a hold. 1935
