Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - Veres János:: Fegyverek árnyékában
% — állapította meg magában a lány. — Megnőtt a temető. Balra fordult, a sorompó irányába, melyen túl a téglagyár kéményéből gyöngyház színű, puha füst gomolygott. A sorompó fölemelkedett, s a mögötte sorakozó, parányinak látszó autók elindultak a város felé. A peron korlátja mellől két fiatalember figyelte a lányt. Egyikük atlétatrikóban volt s a korlátra könyökölve cigarettázott. A lány bement a peronra, és akkor vette észre, hogy az állomás képe mégsem olyan, mint volt: a kiskertben a kér rekes kút helyén új vízcsap fénylett, s a kijárat mellett zöldre mázolt büfésbódé állt. Az átjáróban hűvös volt, sápadt arcába gyönge huzat csapódott. Az újságos bódé felé tekintett, melynek pultja mögött, mióta az eszét tudta, pirosán és kövéren mindig Földi néni ült, akinek nagyobbik lánya osztálytársa volt az elemi iskolában. Hirtelen arra gondolt, milyen jó lesz Földi nénit megölelni, megcsókolni, milyen szerencse, hogy éppen ő lesz az első ember, akivel beszélni fog. Majdnem a pulthoz ért, mikor észrevette, hogy Földi néni nincs a fülkében. Az újságok közt fehér blúzos, szomorú szemű asszony állt. Hátrább a homályban ráncos arcú, sovány férfi ült, szemét fekete pápaszem takarta. A lány elfeledkezve nézte a férfit, aki kopott katonazubbonyt viselt, s melle baloldalán színes érdemrendszalagok látszottak. Sokat tapasztalt, de a látvány, a két idegen Földi néni helyén, mégis meglepte. Letette a bőröndöt, hirtelen zsibbadt fáradtságot érzett. Feje zúgott, lába ólomnehéz lett, s forró homlokát a huzat nem tudta lehűteni. Valaki becsapta a váróterem ajtaját, s a zajt élesen verték vissza a tágas átjáró falai. Nekitámaszkodott az egyik csomagtartó-állványnak. A rövidhajú fiatalemberek bejöttek a peronról és zsebretett kézzel nézték a lányt, akinek megjelenése így, fekete ruhában is, diáklányos volt. A szűk ruha kiemelte formás idomait, lábán magassarkú fekete szandált viselt. Fehér arcára, nagy, barna szeme alá sötét vonalat rajzolt az idegfáradtság. A városra néző ablak keretében sárgán lángolt a nyári délután. Az állomás mögött zsákokkal púpozott teherautó robogott el, a zsákokon félmeztelen munkás feküdt. A lány nagyon egyedül érezte magát. Attól félt, hogy idegennek, betolakodónak fogják tekinteni szülővárosában. — Nincs már itt semmi keresnivalóm, — gondolta szomorúan. — Nem tartozom ide. Legokosabb lenne az első vonattal visszautazni. A bódéból komoran nézett szeme közé a fehér blúzos asszony. Képzeletében megjelentek az arcok, melyeket a vonatban látott. A kövér parasztasszony, aki keresztelőre igyekezett, s kezében bordó és fehér rózsákat szorongatott. Beszédes teremtés volt, egy lányról mesélt, akit szülei elkapattak, úgy öltöztették, mint valami hercegnőt, s a lány olyan nagy hölgy lett, hogy már a lába körmét is pirosra festi. Milyen kedves volt az a soványt bácsi is, aki az ablaknál ült: makrapipából pöfékelt, s kabátja zsebéből rojtos dohányzacskó kandikált ki. Valami parasztszövetkeze- tét emlegetett az öreg, s a fekete ruhás lánynak eszébe jutott, hogy a háború alatt több ízben hallotta ezt a szót Sátoritól, a sovány, tüdőbajos cipésztől, aki a nyilasok uralomrajutása után eltűnt a városból. Az állvány mellett állt és az újságos bódét nézte. Az útitársakra való visszaemlékezéstől könnyebb lett a szíve. A bódéra festett szlovák szavak nem lepték meg, hiszen a Kassán töltött három hét alatt, noha alig mozdult ki vendéglátói házából, megszokta a kétnyelvű feliratokat. 1938-ig a gimnázium alsó osztályaiban megtanult szlovákul, s a kétszer hat esztendő, — mely cirógató boldogságban és végtelen keserűségben — azóta eltelt, nem mosta ki elméjéből az idegen szavakat. — Jó bőr, — mondta az atlétatrikós fiú a barátjának. — Öreg, — mondta a másik és elhúzta száját. — Nem baj. Okos teste van. És jó láb van alatta. A lány a kirakott újságok között fölfedezte az Üj Szó legújabb számát. Kassán már hallotta, hogy létezik egy magyarnyelvű újság az országban. Közelebb lépett a bódéhoz, hogy jobban szemügyre vegye. Az asszony most sem nézett rá, lehajolt világtalan férjéhez.
