Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - Pavol Horov: Négy vers (Monoszlóy M. Dezső fordításai)
népi harcoknak balladái, szememben most is könnyek égnek és szívemben most is zúgva dobogó, mint búgócsigában tenger habjai e bánat hangja s vágyó álmaim; nagy álma annyi nemzedéknek, álma a levert tömegnek u csillagról mely gyűlni fog és megfordul a sorskerék, mert győztes lángja fellobog, és vége lesz a régi rendnek, a világ szép lesz és derék, a nép nyer benne birtokot. Én ama öreg Kubo vagyok, egyszerű s tudatlan, olyan mint karácsonyi álmom, mely tegnap még altatott malaszttal. De ma már, ma már tudom, hogy sötét s útatlan mélyéből a vérgőzös időknek feltámadt hazám diadallal s hitnél, álomnál szebben tündököl. Sebeit nyaldossa még e föld és törli könnyeit, de Jézuskrisztusom, nézzed széttörte már bilincseit, akár a szorongást szavam! És szerény hajlékunk, mely puszta volt e hajnal előtt, ma tisztasággal vakolt és meleg megint mint hívó fecskefészek. Befogad nincstelent, szolgát és csordapásztort, s az új nemzedéket, mely büszkén küzd és bátran lép előre, mert e munka szivárványával övezett vidék csodát varázsolt a gyenge ember fajnak, ki szebb világnak építője. Hosszú ezredévek után zúgjatok karácsony harangjai, zengj karácsonyi ének, betlehemesek énekeljetek, a jelent dicsőítve most! A költő szemében könnyek égnek és elérzékenyülve megtörnek versének (hangjai, mert mi az ember fölött ragyog valóságos és gyönyörű földi csillag az, szabadság, béke csillaga. Őt dicséri egyszer minden nép fia. Hóvirág Az a meztelen láb festve hófehérrel árnyként lopakodik erdők rejtekéből mint mikor szárnyakat suhogtat az éjjel és imbolygó léptei neszéből bársonyos öledben drága először ébred az élet már zendül már hangzik de még tétovázva merre induljon hozzánk hogy érhet didergő hajnalból sötéten pocsolyán által mikor a szempillán még ott csillog a dér hogy találkozzon völgy síkság meleg mohájával mit olvadáskor itt hagyott a tél s már jön mint a változás szörnyű taraja, mint a hír galambasszonya köd szorongást űző remény üzenet sós könnyek flórája alól kacag a földanya simítva a kibomló rügyet.
