Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - Cselényi László:: Három vers

Cselényi László: Az országút himnusza

Széles országutak vándor hegedőse: fekszem a nyárasdi szekfüs faluvégen, nyújtózó tagokkal szagos Dunaparton, Csallóköz szívének kellős közepében, szagos Dunaparton, vadkörtefa alatt, koszorús fejemet mélyen porba hajtva, vadkörtefa alatt el-elszenderülve: szenderegni jöttem én a Dunapartra.

Álmodozni... s nem lehet, mert zeng a világ, csodálatos tavasz roppant a világra cseresznyefa-illat, réti szekfű-illat, menyasszonyi fehér a cseresznyefákra, menyasszonyi fehér, tündökletes tavasz, hívott, csalogatott, mígnem megfogadtam réti szekfű szavát, cseresznyefa szavát, s kifeküdtem itt, e nyújtózó tavaszban ide, a nyárasdi szekfüs faluvégre, fekszem a fű között, fejem mélyre hajtva, hogyha jobbra nézek: kicsiny faluk sora, mellettem százezer virág néz a napba.

Dunatáj: virágos kertek, szekfüs gondok, a tél árnya űzött, a városból jöttem, magos házak közül a múlt árnya űzött, álmok, tervek, tüzek, remények mögöttem s a száguldó idő: rakoncátlan szívem, rácsodálkozom a nyíló almafákra: miféle kalandok csiklandozó szele sodorta szíved erre a rónára, miféle hit, milyen ismeretlen erő, miféle tűz sodort erre a vidékre dimbes-dombos tájak nyugtalan regőse, Gömör közepéből Csallóköz szívébe?

Jött Gömör porából, köti immár szívem millió bilinccsel száz falu meg város,

Panyit, Rozsnyó, Fülek, Rimaszombat után immár Ipolyság is láncol, köt magához.

Pozsony szerelemmel, Prága bánatommal, Kassa jóbarátok forró seregével,

Komárom a múlttal, Léva a jelennel, Somorja a lányok nevetős szemével.

Egyik szerelemmel, másik bánatommal, egyiket a jelen, másikat a múltja köti a szívemhez százezer bilinccsel, de mind vállam körül leng már, vállam nyúzza.

S én, aki azelőtt csak falum ködéből láttam a világot, ismertem a gondját, ím felszabadultam, fütyürészek halkan s visszhangzik szívemben ez a soknép-ország. Dunatáj: virágos kertek, szekfüs gondok, harsog, zeng a világ, cseng a Dunaparton milliónyi csoda: gólyahír, ibolya, koszorús fejemet mélyen porba hajtom a mámoros tavasz, milliónyi csoda: gólyahír, ibolya, réti szekfű előtt, s ámulok, mert tavasz van, mert zeng a világ, s érzem, ahogy feszül, izmomban az erőt, érzem, ahogy taszít, hallom, hív a tavasz, kakukkol a kakukk, cseng a sok-sok virág, cseresznyefa-illat, réti szekfű-illat, roppanj cserfa-erőm, tágulj tölgyfa-világ, fogadd be a vándort, aki eddig csupán elvarázsolt körben, önmagában égett, s mindhiába vágyott, útját ölfa álta: cserfa, mogyorófa, látni az egészet Elvarázsolt körben, önmagam tüzében — küzdve a bozóttal a megszakadásig — éltem eddig csupán, tágulj tölgyfa-világ, érezzem a cserfa-erőt mindhalálig, a csavargó dühöt, önmagam tüzében éltem eddig csupán sajgó szerelemmel roppanj cserfa-erőm, tágulj tölgyfa-világ, harsog, zeng a tavasz, oldódik az ember, önmaga köréből egyre tágabb körre, egyre messzebb, egyre teljesebbre vágyik, kergeti a bolond, rakoncátlan szíve, harcol a bozóttal a megszakadásig.

Ahány országútja széles e világnak, ahány hegy, völgy, folyó, rét, mindet bejárni, eljutni a tenger végtelen vizére, meglátni a sztyeppét, Alpokban kószálni,

Kínában, Japánban, Dél-Amerikában, tudni, milyen Párizs, látni, mily szép Róma,

New York, Delhi, Moszkva, de bármerre jársz is, sose feledd hol van Komárom, Somorja. S tovább: újabb körök, lobognak az egek, eljutni a napig, bejárni a holdat, a csillagrendszerek ezrét, milliomját, költők Kánaánját, a napfényes holnap gyönyörét, az ember jövendő világát, a béke hazáját, a tág mindenséget, harsogj tölgyfa-világ, tágulj tölgyfa-világ, roppanj cserfa-erőm: mutasd az egészet!