Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - L. Mňačko: Duklai legendák

törmelék az emlékmű körül. Egy pilla­natra torkomban vert a szívem. Ki jár itt ezen a késői órán? Szememet me­resztettem a sötétbe, de nem láttam semmit, vakított az alulról világító ref­lektorok fénye. Ekkor a lépések mintegy tétován és kényszeredetten megálltak. Aki ide jött, alighanem észrevett a lép­csőkön. Kis ideig így álltunk egymással szemközt, én a fényszórók vakító világá­ban, az ismeretlen valahol a sötétben. „őrült vagyok, csak az éjjeli őr lehet, ilyen emlékmű nem maradhat éjjeli őr nélkül,“ — gondoltam. De nem őr volt. Furcsa módon, a bronzba öntött vöröska­tonán kívül nem őrködik ott senki. Gon­dolataimat tétova, kissé félénk, csendes női hang szakította félbe. — Magának is elesett itt valakije? Ta­lán édesapja? Különösnek találtam a kérdést. Miért az apám? Elég öileg vagyok, hogy itt fekhessem, ezen a helyen vagy Európa számtalan katonatemetőjének bármelyi­kében. De aztán rádöbbentem, hogy az ismeretlen asszony lenn a sötétben talán fél tőlem. Hangjában szorongás érzett. — Nem. Senkim sincs itt. Csak látni akartam ezt a helyet olyankor, amikor az ember egyedül lehet..-. — Én is egyedül akartam lenni. . . — válaszolt a csendes, még mindig aggódó hang. — Nem kell félnie tőlem. Különben is ... megyek már, nem zavarom. — Ö, nem zavar. Maradhat... — Éppen elmenni készültem, amikor meghallottam a lépéseit. Csak most pillantottam meg: a lépcső- feljárat sötétjéből feketébe öltözött, hó­fehér hajú, törékeny öregasszony lépett elő. „Anya. Ezeknek a halottaknak az any­ja ...“ Borzongott bennem a gondolat. De hisz ma találkoztam már vele, a ven­déglő sarkában ült és vacsorázott, akkor nem volt feketében. — Láttam ma a szállodában... — mondtam, hogy ne hallgassunk. — De igazán nem akarom zavarni. — Maradjon csak. Tudja, ma van Karéi születésnapja. Minden évben ilyenkor el­jövök ide. — Messziről jött? — Prachaticéből, ha tudja, hol van. — Valósággal a világ túlsó végén. Egyedül jött? — Egyedül. Senkim sincs. Karéi va­lahol itt van, Karéi a fiam. A németek megtudták, hogy beállt a keleti hadsereg­be, letartóztattak engem és a férjemet is. Én hazajöttem... — majd csendesen hozzátette: — Ma lenne negyven éves. Nem is tu­dom, hol fekszik . . . — Biztosan tudja, hogy itt esett el? — Biztosan. Negyvenhétben egyik baj­társa elhozta a naplóját. Az utolsó fel­jegyzések itt keltek. A bajtársa sem tudott közelebbit róla. Ezért járok ide, s nem a duklai temetőbe. Ez itt azoknak a temetője, akikről nem tudnak mást, csak annyit, hogy valahol ezen a vidéken estek el... Hogy végiggondolt ez az asszony min­dent, százszor is megbizonyosodott az igazságáról. Milyen szörnyű logika rémlik a szavak hátterén! Nem tudnak róluk mást.. . nem tudnak róluk mást. . . Teg­nap találkoztam egy emberrel, akinek ott fönn sírkőre vésték a nevét, a halála nap­ját, mégis itt van, itt él, hadseregünk alezredese, s néha ide jön megnézni saját sírját. De nincs szörnyűbb a hátramara­dottak részére, mint egyre gyöngülő re­ménnyel arra gondolni, hogy mást nem tudnak róla... talán itt fekszik, ama számos sír egyikében, amelyeken ez áll: „tizennégy ismeretlen katona“, „harminc ismeretlen katona ...“ és talán ... ta­lán ... talán ... Mit mondjak ennek az anyának? Mit lehet mondani ilyenkor? Egyszerre eszembe jutott valami. — Beszéljen róla. Milyen volt, hogy nőtt fel, mit csinált... — Ó, milyen volt? Haszontalan. Kisko­rában beparittyázta a szomszédok abla­kait és egyszer csúnyán betörte a fejét. Kétszer volt tüdőgyulladása. Az iskolá­ban, nem volt éppen a legjobb tanuló, az ötödiket ismételte. Apja azt akarta, hogy jogot tanuljon, de a gyereket elbo- londította a film, erőnek erejével film­színész akart lenni. Harminckilencben részt vett a prágai diáktüntetésekben, amelyek olyan véresen végződtek. Akkor teljesen megváltozott. Hát ilyen volt. Mindennapi, jókedvű, életrevaló fiú. Negyven februárjában eltűnt. Egyszerűen nyoma veszett. — Maguk tudták, hol van? — Nem tudtuk. Csak sejtettük, hogy valahová nyugatra szökött. Aztán üze­netet kaptunk tőle, akkor már javában

Next

/
Thumbnails
Contents