Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - DISPUTA - Vita műkedvelő kultúrcsoportjaink helyzetéről
A nyájat, csordát, gulyát, kondát pedig évenként felváltva őrzi hol az egyik, hol a másik tag. Ez az oka, hogy lassan kivesznek a régi pásztortradíciók is. A népviseletet pl. nálunk már gyertyavilággal is hiába kutatnánk. Nincs. Még így is mondhatnám: nyoma sincs! Teljesen eltűnt. A háziszőtteseket már régen kiszorította az olcsóbb, tartősabb, praktikusabb gyári anyag. A szátyvákat a szú eszi a pókhálós csűrök oldalán, s valóságos csodaszámba megy, ha valahol mégis felhúzzák a fonalat. A népi szokásokat pedig, — amelyek vidékenként más és más formában nyilvánulnak, illetve nyilvánultak meg, — sok helyen ugyan ismerik még, - de már szégyellik őket. Fonóház, közös leány-legény játék (pl. a kútba estem, ki húz ki?) már lámpással sem található. Megmaradt a húsvéti locsolás, — de már az sem a régi tiszta tartalmat hordozza magában. Inkább csak mint udvarias látogatás vagy mint ivászati alkalom tartja még úgy ahogy magát. A karácsony-esti kolompolás, lövöldözés, éneklés, betlehemjárás szintén elmaradt. A Luca-esti pajkos tréfákat sem értené meg már senki. Vásott rendetlenséggel vádolják meg azokat a keveseket is, akik itt-ott néha mégis léakasztják a lányos udvarok kapuját. Összegezve: egyre kevesebb az olyan alkalom, ahol kialakulhatna, vagy újból gyökeret ereszthetne egy-egy felújított népi szokás, vagy ahol álszenteskedés nélkül közös játékba, dalba, táncba fognának a fiatalok. Elérkeztem tehát a tánchoz, dalhoz, s ezekkel együtt a színjátszás problémájához is. A műkedvelő, kulturális csoportjaink működése szerintem két időszakra osztható. * Az első időszakban a falusi fiatalok nagyrésze még mezítláb járt, s a legényt nagyapa korában abban a fekete ruhában temették el, amelyet vőlegény korában nagynehezen esküvőre meg tudott vásárolni magának. Vonatot, várost, mozit csak ritkán látott. Éppen azért mohón leste, várta minden falusi fiatal, hogy a pap, vagy a tanító őt is kiszemelje valamelyik kultúrális alkalomra ^szereplőnek, esetleg segédrendezőnek. Kitüntetés és nagy boldogság volt ez annak idején! Nem kellett annak a legénynek, aki szerepet kapott a készülő színdarabban, vagy akit az énekkarba bevettek, a „sparhét“ mellett esténként szöszmötölnie, a lánynak az öreganyjával tollat fosztania, babot szemelnie. Volt már hova menniük! A tiszta, meleg, világos iskolába! Ott könyv, újság, sőt gramofon is akadt. Lányok-fiúk együtt szórakozhattak. Nálunk, Sajógömörön, a műkedvelő csoport vezetőjének tojást, vajat, szalonnát, tyúkot, hízott ludat, búzát, bort adtak titokban egyes szülők, — „csak tessék szíves lenni az én fiamat, vagy az én lányomat is bevenni a színdarabba!“ Ilyen körülmények között aztán könnyű volt fegyelmet, rendet tartani a műkedvelő csoport tagjai között. Volt is nálunk olyan gárda, hogy országos híre ment. S úgy vélem, ha nem is százszázalékosan, de megközelítőleg más vidéken is hasonló volt a helyzet. Csak az kellett, aki az irányítást vállalja, — a többi már gyerekjáték volt. Nem firtatom itt, hogy mit játszottak és mit énekeltek, mert ez mindannyiunk előtt ismeretes. Most vizsgáljuk meg a 45 utáni fejleményeket. A két első év: 1946 — 47 teljesen szétzilálta a határvidéket. Erről nam akarok beszélni, — ezt a két esztendőt és következményeit mindenki nagyon jól ismeri. 1949-ben, — amikor a CSEMADOK csoportok megalakultak, vulkánszerűen tört felszínre az egészséges élni akarás. Ahol Csemadok csoport nem volt, ott is nagy lelkesedéssel fogtak hozzá a színdarabok, táncok tanulásához.
