Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - DISPUTA - Vita műkedvelő kultúrcsoportjaink helyzetéről
7. Mivel magyarázható kulturális tömegmozgalmunk zene- és énekkultúrájának alacsony színvonala? 8. Milyen része van a csoportoknak — főleg a színjátszóknak — a szocialista erkölcsi normák kialakításában? Kérjük olvasóinkat, hogy esetleges megjegyzéseiket, hozzászólásaikat juttassák el szerkesztőségünk címére. Kovács István n——... Falun élek születésem óta, s ha nem is tudatosan, de ösztönösen mégis figyeltem a nép, — esetünkben az itt élő magyarság hagyományait, népi kultúrájának, népművészetének fejlődését, helyesebben és szomorúbban mondva: visszafejlődését. Vannak ugyan hivatalos népművészeti rendezvényeink, de az itt bemutatott táncok, énekek, szokások már csak „hivatalosan“ élnek. Addig foglalkoznak vele a fiatalok, amíg tanulják, előadják, aztán vége. Hiába keresnénk a messzire szétágazó gyökereket, a magától értetődő, természetes népi megmozdulásokat. Ilyesmi már nincs. Csak felülről irányított, szervezett népi kultúrával találkozunk. Jó, nagyon jó, hogy legalább ez van, — de én mást, többet, igazabbat, őszintébbet szeretnék. Olyat, amelyben a körlevelek helyett a szív, és a spontán megnyilatkozás volna a fő mozgató erő. NÉZZÜK CSAK A NÉPMŰVÉSZETET Környékünk híres volt valamikor a fazekasokról. Deresk, Lévárt, Süvete, Melléte, — ezelőtt húsz-huszonöt évvel még valósággal ontotta a szebbnél-szebb fazekas-készítményeket; vizeskorsót, tányért, tálat, virágcserepet, tejesfazekat, (rátót) és különféle dísztárgyakat, amelyet ügyes kézzel ki is festegettek. Ma már a fent említett négy faluban sem akad olyan ember, aki annyira értékelné mesterségét (népművészetét), hogy a fiát megtanítsa rá. Oka: az ipari üzemek olcsóbb, modernebb, tartósabb edénnyel látják el a népet, — s így a cserépkészítmények ügyes mestereikkel együtt lassan, észrevétlenül kihalnak. A népművészet remekei kerültek ki régebben a pásztoremberek keze alól is. Juhászok, gulyások, csordások, kondások eredeti alakú és díszítésű ivópoharakat, helyesebben ivóbögréket faragtak ki ráérő idejükben. Ólommal, rézzel kivert díszes botokat, ostornyeleket, csizmaszárból készült sallangos-karikás tarisznyát minden pásztorember házában lehetett találni. Némelyik még hangszer készítéssel is foglalkozott. Többnyire sípok, citerák kerültek ki a kezük alól. S ma? Ma már ott tartunk, hogy meg kell gyorsan kezdeni a gyűjtést a múzeumok részére, mert egy-két évtized múlva ez mind-mind elkallódik. Ma már nagyon kell keresni az olyan pásztort, aki ilyesmivel foglalkozik. Mi az oka? Az, hogy a Szent-György napkor költözködő, igazi pásztorfajta nép már nem létezik. A földművesszövetkezetek magukba olvasztották őket. Az öregebb pásztorok egy ideig még hűen kitartottak a nyáj mellett, de az utánpótlással baj van. A munkabírók közül sokan kaszát fogtak, a fiatalabbak, a bojtárok pedig már egyenesen traktorra ülnek, — s innen már csak egy lépés a motorkerékpár, amely ma kitölti a falusi fiatalok nagyrészének szabad idejét.
