Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - ORSZÁGJÁRÁS - Cselényi László: Megindulnak a hegyek
ember dolgozik a gombaszögi kőbányában, izmos, barna, cserzett, olajos vagy kőporos munkások, gombaszögiek, szaló- ciak, vígtelkiek, pelsőciek, rozsnyóiak, berzéteiek, horkaiak, lekenyeiek, szilicei- ek, borzováiak s a jó ég tudja, Gömör hány sarkából összeverődőitek. Fejtik a sziklát, morzsolják a követ, irányítják a gépeket. Itt élik az életüket, ezen a tenyérnyi helyen, itt a gombaszögi hegyoldalban, ide tartoznak, mint csermely a forráshoz, fű a réthez, ide vannak kötve ezekhez a rideg, barátságtalan sziklafalakhoz, mint ahogy a paraszt a szántóföldhöz, a bányász a földek mélyéhez, tanító az iskolapadhoz, mérnök a tervrajzokhoz. Mindenkinek van egy meghatározott helye a világban, mindenkinek van egy megoldásra váró feladata, egy bizonyos élet-normája, amit el kell végeznie. Póz- mány Laci bácsi meg öreg Cselényi János (nehogy gyanúba essem: a névrokonság e sorok írójával puszta véletlen) immár harminc éve fúrják a sziklát, emelgetik a súlyos kőtömböket, végzik a minden munkák között talán a legnehezebbiket, s megvannak elégedve a sorsukkal. Itt születtek, itt nőttek fel a hegyek árnyékában, ide vannak kötözve gyermekkorukkal, családfájukkal, játékaik ezer emlékével, úgy születtek bele ebbe a köves világba, mint a folyó melletti ember a halászatba, az erdei a favágásba, a pusztai a pásztoréletbe, s más világban, más környezetben nem is tudnák már talán élni az életüket. Öreg Cselényi János. Szikkadt', karvalyorrú, fegyelmezett tekintetű ember, öt- ven-hatvan körül járhat, ha jól nézem, s harminc éve dolgozik a kőtörőknél. Harminc éve egyetlen helyen. Eddigi életének több mint a felén át kövek társaságában; a katonaságon kívül nem is volt soha máshol a világban, mert őket, kőbányászokat még a háborúba se vitték, kellett a kő akkor is, a kőtörők még akkor is a hegyeket robbantották, amikor már fejük fölött sivalkodtak a félelme-, tes gépmadarak, s ez az öreg bányász csak fúr, csak fúr, hatol egyre beljebb a föld gyomrába, kezében serceg, tüzet vet a villamos fúró, s közben, hogy meg- megáll néhány pillanatra, elgondolkodik, megrágja a feltett kérdéseket, megidézi a múltat, megfontoltan, lassan; kevés beszédű ember, de hát illene-e másképp egy kőbányászhoz? VI. A gombaszögi bánya a századforduló óta termel folyamatosan, kilencszázkettőben vagy háromban csendült fel először az első csákány az itteni sziklák között. A bánya a rimamurányi részvénytársasághoz tartozott, s Özdnak termelt, meg a diósgyőri vaskohónak. — Akkoriban még az első világháború előtt, még csak éppen bele volt kaparva valamicskét a hegyoldalba, nem úgy mint most, hogy lassan elszedjük a fél hegyet. Erdő volt itt akkor még köröskörül, rengeteg vadon, s a munka sem úgy folyt, mint most, villamosfúróval, meg báger- rel, meg dömperekkel. Hogyne. — Egyik munkás tartotta a fúrót, a vastag, kegyetlenül nehéz vasstangát, a másik meg ütötte kalapáccsal. Emelgette a nehéz tüdő-sorvasztó kalapácsot, egy- kettő, egy-kettő, egy-kettő, s rá-rásújtott egyet, hogy fröcskölt a kő, sisteregtek a sziklák. Pózmány Laci bácsi tizenhéttől dolgozik Gombaszögön. Tizenhárom éves ha volt, hogy jelentkezett a bányaigazgatóságon felvételre. Tizenhárom éves? Fel se vették normális munkaviszonyba, csak a következő évben, addig, ha éhen nem akart halni, félbérért dolgozott, éhbérért, de dolgoznia kellett, tizenhárom éves fejjel úgy, mint a meglett erős férfiaknak. — Kemény munka volt, istentelen munka! Hét évig dolgozott a felvonónál, hét nehéz esztendőn keresztül huzatta a salakot a törő alól, huszonnégyben, hogy elment katonának, húsz éves se volt még, de vállán már hét nehéz esztendő bányászsúlya. A múltról beszél Pózmány elvtárs, a pártról, meg a sztrájkokról, a munkás- mozgalomról. Nézem ezt a csontos, ötvenhat esztendős, de még mindig jó karban levő, öklelő homlokú embert. Szép, magyaros, csurgó-fekete bajúsza vastagon, tömötten lóg a szájába, a szája két sarkába, fején divatos tátra-sapka, oldalán tarisznya, — így tárgyalunk mi itt együtt, a napsütéses, szemkápráztatóan fényes hegyoldalban.
