Irodalmi Szemle, 1960

1960/3 - Szabó Béla: Naplómból

A szomszédok közös megegyezéssel némán bólogatnak. A hölgy pár percig még szótlan izgalommal habozik, aztán mégis kifizeti a fátylat. A titok tárgya tehát gazdát cserélt, nem lehet pontosan megállapítani, a titokért-e vagy a titok ellenére. Az új birtokosnő nem nyilatkozik... a régi birtokosnő rendkívül kedves, arca ragyog és örömtelt: hadvezér érzi így magát egy győztes csata után. Most itt lenne a kedvező pillanat, látni rajta, hogy szívesen elmondaná a titkot, csak inteni kellene és tekintélytisztelete szétmállana, mint egy elhasznált kombiné ... a szomszédasszony még egyre bólogat, sunyin, negédesen mosolyog, mint egy cinkos, az új birtokosnő még mindig vár, kutatva nézi a fátylat, a helyzet már kényelmetlen, a „fátyol titka“ a levegőben lóg.

Közben a harmadik szomszédasszonnyal hangos szóváltás támadt, amely már a civakodás határát énnti. Ö, semmi különös, csak az történt, hogy egy „jobb napokat“ látott úrinő lepedőt nézegetett, már harmadizben járt erre, tapogatta, persze díjtalanul. Keringett, forgott, lesben állt a lepedőért, már ott tartott, hogy elszántan kibontotta teljes szélességében és hosszában, végül azzal a megjegyzéssel tette vissza, „rövid a lepedő“. Nem lehet tagadni, megjegyzése felháborító és sértő is volt egyben. A lepedő tulajdonosnője nem titkolta többé érzelmeit, hanem csípőre rakta a kezét és felháborodásának szabad utat engedett. Fennhangon mondta, hogy mindenki hallja:

— Asszonyom, egy igazi „úrinő“ ilyesmit sosem mondana, mert idefigyeljen, ez a lepedő lehet drága, ez a lepedő lehet vacak, csak „rövid“ nem lehet. Ezt kikérem magamnak egyszer és mindenkorra. Ez a lepedő az uramé... Az uram pedig nyugdíjas rendőr, kérem... így ahogy mondom: hatalmas, szélesvállú, szépszál ember ő, és mindenki, aki a városban valakinek számít, ismeri őt, igaz?...

Üjra bólogat a szomszédasszony, aki így a fátyolt is igazolta, de szemrehányón, némi megvetéssel fűszerezve, ahogy a szerepe megkívánja. Az „úrinő“ ily szóáradat hallatára fejvesztve menekül, a fátyol új birtokosnője is tanácstalanul elindul... Én egy könyv széthulló lapjait veszem észre a bólogató asszony becses holmija között. Óvatosan félveszem és íme legnagyobb megdöbbenésemre kezemben tartom „A fátyol titka“ című detektívregényt. Szívem mélyén meg vagyok rendülve ... A bólogató nő végre megszólal; finom irodalmi nyelven, válogatott kifejezésekkel magasztalja a művet. Hangja kellemes, kulturált és meghitt volt, rengeteg detektívregényt olvashatott, ezt sugdosó magatartása is elárulta. Én kissé kábultan hallgatom, szédelegni is kezdtem, mert most a fátyol eredeti tulajdonosnője vette át a bólogatás szerepét, itt-ott bedobott egy szót, egy jelzőt, mint valami édes mazsolát. A szavak pergőtüzében már elszántam magamat, hogy megveszem a művet is valóban, csak az utolsó pillanatban sikerült elkerülnöm a veszélyt. Észrevettem, hogy a műből két lap hiányzik, ez.mentett meg engem a szerencsétlen döntéstől, mert szerényen és sugdosva cinkos módján azzal érveltem, hogy könnyen lehet, hogy a „fátyol titka“ éppen a hiányzó oldalakban rejlik.

Bevallom, kissé dadogva, némi szégyenérzettel, de kárörömmel is távoztam a kassai „régi piac“ szellőztető és bólogató polgárnőitől.

1956. november 20. Este félhat.

Nekünk, csehszlovákiai magyar íróknak most komoly feladataink lesznek. Hogyan fogjuk ezeket megvalósítani, ezt még nem tudom. Az alkotás és az írás művészetével kapcsolatos problémák szinte eltörpülnek a komoly szenvedések mellett, amelyekben ma a magyar nép sínylődik. Nagyon szeretnék már valami