Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: A novella kérdőjelei (II)

háborúban ez a telítés bő forrásokból táplálkozhatott: az elemésztés és megemésztés pontosan tíz évig tartott. Ekkor jelentek meg egymás után mindenütt a háborús regények. Renn, Remarque, Arnold Zweig, Markovits Rodion nevei jelzik e folyamatot. De közvetlenül a háború után és már a háború alatt (Leonard Frank, Laczkó András, Móricz Zsig- mond) a novellák léptek előtérbe. A kritikusok csodálkoztak: a regényt várták, az új Stendhalt: a gigantikus összefoglalást, a mindent felszippantó és visszaadó szivacs teljességét. És helyette novella-bőségre döbbentek, és még ennél is furcsábbra: forma-szűkítésre, stílusforradalomra. A kifejezés leszűkült a szükségesen is túlra, néha már-már a mondanivaló kemény csontvázára. Az expresszionizmus — a kivetítettség — a novellában és a lírában lelt adekvát önkifejezésre. Az ex- presszionizmusnak nem volt, nem lehetett regénye. A szűkítés, a formai lényegredukált- ság nem tűrhette a teljesség terjendősségét. Itt és ekkor a novella extrém módon lett extraktum, esszencia. E kor novella-irodal- mának egyik legjobb értője — Max Krell — mondotta: „A novella kényszerítő és elhatároló mértékeivel, részletkiragadásával eleve önmagától válik alkalmassá a korérzések összegező, összefogó kisugárzására“.

Az expresszionizmus korjelenség volt, de ennél több akart lenni: kora ellen feszülve, korát tagadva, ennek tőkés-polgári kötöttségét és kötelezettségét (és itt elsősorban a háborút) megvetve, negligálva kereste, akarta az újat. Egyik törvénye és mértéke nem hiába volt a mindenség elé állított, lemeztelenített ember. Ezt a szertefutó tükrözést igyekezett lerövidített fénysugárba befogni. Korjelenség volt, korlázadáp, mely azonban ugyanakkor menekülést is jelzett. A tőkés társadalmi rend ellen, a művészet szuverenitásával a mindenséghez, az abszolútumhoz fellebbezett. Időtlensége kihangsúlyozásával azonban elvetélte reális vonatkozásait és így szociális funkcióját. A novellapregnancia egymagában és elvonatkoztatva meddőséget eredményez. A tömörítés célja — a fokozottan ható mondanivaló — itt elvesztette értelmét. Az expresszionista novella, mely a korvonatkozásokat formába fojtotta, a semmibe fúlt — visszhangtalanul. A rövid tisztázó, puritán koncentráltságú, lemeztelenített egy-két szavas mondatok, ezek a kattogó morse-jelek, az ellenkező hatást érték el: a rövid mondatok siffre-értelmét előbb meg kellett fejteni, és így épp legfontosabb küldetésüket

— tisztázó tisztüket — nem teljesíthették. Itt az expresszionista novelláknál a szűkszavúság, a tömörítés, a pregnancia annyira csak a lényegformálásra szorítkozott, hogy az már nyelven és emberen kívüli viszonylatot eredményezett. És így némiképp igaza volt az amerikai Blanche Colton Williams-nek, amikor megkongatta a lélekharangot a novella felett' „A novellista úgy teremti meg művét, mint a természet.. . Minden más út és mód hamis. A futuristák és kubisták jellemzője és jelentősége nem más, mint a természeti törvények tagadása... A csak-formálás itt for- mátlanságot eredményezett. Ha azonban a novella önön organizmusa ellen vét, akkor az idő eljárt felette és helyét át kell adnia egy új műfajnak“. — Ha egy ilyen akkori novella jut a mai ember szeme elé, nem tud vele mit kezdem: korrejtély marad. A regény itt fenntartás nélkül győzhetett a novella felett. A regény korjelenség, kordeterminálta társadalmi fenomén. A regény a korával telített szivacs.

A regény a legfiatalabb műfaj. A polgárosodás irodalmi adekvációjaként a regény egy kitágult világ társadalmi körképe, bősége, teljessége, telítettsége. A túltelítettség állapotában ez csakhamar böfögésben nyilvánult meg: a polgár a végtelenné nyúlt és nyújtott regények konzumálója lett, maga a regény pedig — nyárspolgári ponyva. A regények százas füzetté duzzadtak. Voltak naptárak, melyek izgalmas történelmi ponyvákkal biztosították jóelőre évtizedekre vevőiket. Süldő diákkoromból emlékszem egy ilyen regényre: „A velencei ólomkamrákban“! Évről évre kellett várni a folytatást. A végét már nem is értem meg: a rozsnyói Mácskama- rát, a remekül főző Mács néni naptáraival, csakhamar fel kellett cserélnem az élet soronkövetkező új állomásaival, korunk rémregényével: a világháborúval. A helyzet a két világháború békeközében sem változott: most már heti regényújságok jelentek meg 3—4 folytatásos regénnyel. A regénybőség, a regényhűség, mégha az ponyvahűség is volt csak, nem akart megszakadni. Irodalmi fokon ugyanakkor a trilógiák, tetralógiák és re-^ génysorozatok korszakát éltük.

A regény: teljesség. És ha ezt a műfaji mértéket ritkán is ütötte meg, a teljesség annál gyakrabban nyilatkozott meg mint — terjengősség. Ez már így fogamzódott indítékában is. A polgár meghódította magának a világot, és ez a legjobb esetben együttjárt a világ megismerésének vágyával és kényszerével. Az irodalom — Goethe célkitűzésében

— nem véletlenül tágult éppen ekkor „Welt- literatur“-rá' világirodalommá! A mohó érdeklődés azonban a kapitalizmusban azonmód mohó érdekeltséggé változott, és az irodalom ennek megfelelően kedvteléssé, élvezetté, üzletté: a hosszú regénysorozatok és regényfolytatások a kényelmet szolgálták, a kikapcsolódást, a szórakozást, a reggeli kávé, a délutáni tea és az esti pohár mellé. Az ér