Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - HÍD - Sas Andor: Mikszáth köztünk él
Mikszáth köztünk él Ady Endre költeményében, az 1908-ban írt Magyar jakobinus dalában, amelyre Hviezdoslav költeménnyel válaszolt, a régi Magyarország magyar és nem magyar elnyomottjainak — ami természetesen magyarokra és szlovákokra is vonatkozott — közös bánatáról beszél. Ha voltak közös bánataink a múltban, a mai ünnep annak bizonyítéka, hogy vannak közös örömeink. Mikszáth együttes ünneplésének alapvető jelentősége az, hogy íme ezt a nagy írót nemcsak a magyarok vallják magukénak. Ha emberi lények, közösségek, népek be- csülésének és tiszteletének tárgya azonos, akkor ez kapcsolatot, köteléket bizonyít, hídnak meglétét bizonyítja közöttük. Ha ezrek és ezrek szíve egy elgondoláson hévül, ez a népközi összhang, a kicsinyes torzsalkodást és súrlódást nem ismerő szocialista jövő előre vetődése napjainkba. Ha Mikszáth halálának ötvenedik évfordulóján abban a nagyvárosban tartanak emlékünnepet, ahol mint az országgyűlés életének tanúja, tárgyalásainak megörökítője majd mint a képviselőház tagja, azután mint szerkesztő, publicista és a magyar szépirodalom élvonalába emelkedő alkotó évtizedeket töltött, itt lényének mélyéig hatoló helyi gyökerekről nem lehet úgy beszélni, mint a Rimavölgyében, Karancsalján és a Kárpát-ív alatti más tájakon, ahol szülőhelye van, gyermeki benyomásait szerezte, diákéveit töltötte, első sikereit aratta és a megyei bürokrácia útjáról letérve, belsőleg érzett küldetése, az írói pálya felé fordult. Önvallomásként írta Mikszáth, hogy aki vidéken, falun született, meg nem szabadulhat tőle, hiába feneklik meg a városban, mert a vidék utána jön, mint valóságos kísértet, és hazahívja. Mikszáth Kálmán emberi és írói magatartásával az emberek közötti szelíd és jóindulatú kapcsolatokat volt kész szolgálni. S amikor benne a békés igazmondás művészét ünnepük, ehhez a magyar olvasóközönségen és irodalmi világon kívül elsősorban a szlovák olvasóknak és irodalmi világnak van joga és küldetése. Mikszáth Kálmán 1847-től, születésének évétől számítva életének első két évtizedét a kíméletlen ellenforradalmi katonai diktatúra, majd a fokozatosan enyhülő önkényuralom idején töltötte. A felszín alatt a teljes politikai jogfosztott- ság és a germanizáló erőszak következtében ellenállási áramlatok és hangulatok, harcias magatartások és elkeseredések tartották magukat. Az 1861-es kiegyezés felemás önrendelkezést hozott a nemesi nemzet számára. S ennek ideológusai az egész nép érdekében valónak igyekeztek feltüntetni, sőt dicsérgették az 1848-as áprilisi törvények vonalára való visz- szatérést. Mikr.záth is osztozott — a látszatra polgári irányból fujdogáló enyhe szelek hatása alatt — bizonyos illúziókban. A mérsékelt ellenzékiből Bécs kiszolgálójává változott Tisza Kálmán, mint kormányelnök méltónak és célszerűnek találta Mikszáthot, a kitűnő tollú országgyűlési tudósítót befogadni azok közé, akik az ő rendszerének szekerét tolják képviselői mivoltukban és — Mikszáth esetében — irodalmi téren is. A Tisza Kálmánnal való kapcsolatnak leszerelő hatása volt a Mikszáthban megmozduló társadalmi kritikára és elégedetlenségre. Az egyház, a nagybirtok és a nagytőke uralmára támaszkodó Tisza-kormány bukása után, Mikszáth fokozatosan tudatára ébredt annak, hogy a nagyobb és kisebb nemesurak elhelyezkedésével a minisztériumok, a megyeházak hivatalszobáiban nem jött még minden rendbe, hogy a hatalom urai, az egyházi és a világi nagybirtokosok, a bankvezérek és az iparkapitányok a polgárt semmibeveszik. Nem hunyt szemet azelőtt, hogy az ipari, közlekedési és pénzügyi téren meginduló gazdasági fejlődés haszonélvezői megtalálták a kapcsolatot az őket maguk közé befogadó arisztokratákkal, viszont gyárak és bankok mindenható hatalmasságai a főurak közül vettek maguk mellé társul valóságos arisztokratákat, juttatván nekik a semmittevésért is búsás tiszteletdíjakat biztosító igazgatósági tagságokat és hasonló egyéb pozicíókat. Mikszáthnak rá kellett ébrednie, hogy ő a polgári osztályhoz tartozik, s ennek szemével figyel arra, ami körülötte történik a múlt század utolsó évtizedeiben. Lehetetlennek tartotta, hogy milliomosok nemesítése vagy bárósítása napirenden legyen s a polgári táborból a legerősebb elemek — erre különös nyomatékkai mutatott rá — átkerüljenek az ellenséges táborba, az arisztokraták közé. Felháborodva írja 1897-ben, hogy ilyen körülmények között kizárt dolog demokráciáról beszélni. Persze ezen polgári demokráciát értett, és figyelmeztetése, hogy a „milliárd- fejű“ szocializmus „dübörögve“ közeledik, a SAS ANDOR
