Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)
mert ő se felejtheti. A mankó is igazi, megütötte a szél, dadog. „Galambocskám, virágocskám, könyörülj agg apádon, látod, már mankón jár. Halott anyád emlékére kérlek, mert éhezem, egy falás kevés, de annyi sem volt számban két nap óta ...“ Scierra az utóbbi időben mindig pityó- kás. Józanul nem bírja elviselni az életet. Ügy kell neki a kábulat és dőzsölés, mint madárnak a szabad égalj. Nem is tudja, hogy leöntötte magát borral, s hogy tunikája szorosan rátapadt testére, combjaira. „Szedd a lábad innen, míg jókedvemben találsz. Nincs pénzed ételre-italra? Hát menj az első szeretőmhöz, tudod, a legelsőhöz, akinek eladtál, talán ad még valamit a szűzi pártámra ...“ Nevet és várja, hogy belülről is megröhögjék elméncségét, s folytatja: „Szádba se merd venni anyám nevét. Ha meghalt, jobb dolga van már. Belőle éltél, kizabáltál mindkettőnket. Dögölj meg az éhségtől, te ordasok ordasa. Na!... Máris, egyik lábad itt, másik ott!“ Pullius nem moccan. Még vár, vár ennyi durvaság után is. Talán mégse az utolsó szó. Régen, régen a térdén lovagolt és körülfonta gyerekkacsójával a nyakát, mikor rongyba csavart madárfiókát hozott neki. De Scierra nem vár! Lehajol és marékkai szórja apja felé, apja szeme közé a homokot, utca porát, míg az görnyedve, nehezen mankóját megfordítja és besántikál a rázúduló homokzápor elől az italmérés hátsó udvarára. Könnyek patakzanak le arcán és egybefolynak a néhány hónapos, őszbecsa- varodott szakállal. Odebent a kotlósok, malacok és baromfinép közt szívtépően, gyámoltalan öregek módjára felzokog és lassan csitul sírása, szipog és nem tud gondolni már semmire. Még csak nem is haragszik, az elaggott, tehetetlenek alázata van benne. A kimérésben Scierrát vállon ragadja egy vállas, negyvenéves férfi, Vulpius, az örömlányok lovagja, félvad, hajótört kalóz: „Az apád az én vendégem! Ide kukta! Sebesen vigyél ki az öregnek meleg ételt, levest, húst, paréjt, dupla karéjt, akár pint bort is a javából. És Scierra, te mocsok, ha nem szeretnélek, úgy képenvág- nálak, hogy fogaidat szedegethetnéd. De tudom, hogy nem vagy ennyire rossz. No gyere, ugorj az ölembe, mi jár ki a gavallér szeretődnek?“ A kukta szedi lábát az öreg után, viszi neki az ízes paréjt, csontjában főtt sertéshúst, borocskát, fokhagymalevest és egy óriáscipót. Vulpius nem tréfál, s nem marad adós soha. Pullius alig hisz szemének, mikor a drágaságot meglátja. Pereg a köny- nye és motyog valamit öregesen a lánya jóságáról. Leheveredett nagynehezen a zsákmány mellé az udvar földjére, a kutyaól mellé. Rágta a húst, abbahagyta, kanalazta, szürcsölte a levest, belemászott piszkos ujjaival a cipó fehér belébe, reszketett a keze; leöntötte magát a borral. Sírva fakadt, s minthogy beragadt a szeme a sok csípától, gyulladástól, zsíros, masza- tos ujjal megdörzsölte. Reszketett és keze- fejével törölgette a száját. Mire befejezte a falást, gyomra émely- gett. A jóból is megárt a sok. Megy haza pihenni. Talán holnap, holnapután is megesik a lány szíve. Az úton meg-megállt, hányinger kínozta, beleit valami igen csikarta. Nem volt pénze, hogy betérhessen illemhelyre. Hogy rájött a hascsikarás, végigengedte lábán. Nagyon odavolt, mire iefekhetett a szétszórt szalmán.^ Forgott vele a világ körhinta gyanánt és nyirkos izzadtságcseppek gyöngyöztek végig halántékán. Még hatvan év se nyomta vállát, de vénembernek nézte volna akárki, úgy tönkretette a pár hónap az asszony halála óta. Torzonborz, gondozatlan, galambősz aggastyánt csinált belőle Róma, kit meg- éljenzett, királynőnek nevezett. Foszlányokban lógott róla utolsó tunikája, rajta megszáradt ételmaradékok, foltok tarkál- lodtak. Körmei mélyen benőttek húsába, vastag piszokréteg keretezte őket. Saruja szakadt, csámpás, már úgy félretaposottan, elhasználtan szedte föl az egyik csatornában, hogy ne járjon mezítláb az átforró
