Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)
lius. Morcosán, epésen várta, hogy a szikrázó hódísszel érkező újra kikecmeregjen, s az asszony leszámolja a garast. Látja, hogy a pénz még darab sülthurkára sem elég a piaci lacikonyhán. Rendet kell teremteni, azt képzelte, hogy Scierrának valami selyemfiúja van. Dúlt-fúlt, s míg Scierra motyogott valamit új szalmazsákról és ásítva melléje mászott, felült, durván letaszította és rárontott: „Hová, kinek dugod a pénzt te piszok! Te cafat! Selyemfiúd hátsóját hizlalod, s nekem csak koldusrészt juttatsz?“ Scierra bálvánnyá kövült. Hagyta, hogy zúgjanak, zuhogjanak rá záporként az ütle- gek, csak arcát takarta el kezével. A férfi mint az őrült, egyre csípősebbeket ütött, taglózott, hasbarúgta, s hogy feltápászko- dott, mellentaszította. Érezte, hogy túlság- ba megy, de ez a felismerés nemhogy csillapította, de még őrjöngőbbé tette. Scierra nyögött, sivalkodott, s a végén fájdalmas üvöltő zokogásra fakadt. Mint a sebesült vad vonaglott a padlón, az ajtó felé kúNIKOLAOS MANOUSSIS: AKIK A HÁBORÚT ISMERIK szott és véresre mázolt ujjait tartotta pajzsként a pörölyként hulló ütések elé. A szomszédok összefutottak segélykiáltásaira és a nagy dobogásra. Pulliust elválasztották az asszonytól és csillapították. De ő csak csattogott, ugatott, mint a vérre szomjas ordas, habzott a szája és a leg- ocsmányabb sértéseket büfögte föl magából. Nekilódult, hogy dögrerúgja, agyonvágja Scierrát! Tombolt, hogy kevés pénzt adott. Több férfit kellett volna idecsalogatni, jobban, kéjelgőbben kielégíteni őket. Beletanulhatott volna a rima! Ne lett volna ügyetlen! Nézd a cédáját, hogy döglik a földön, s még sírdogál! Mikor vizet öntöttek Scierra vérző szájába, hogy abbahagyassák vele a csuklással vegyes sírógörcsöt, látta, hogy elöl már majdnem semmi foga. Lám-lám, már foga sincs! Mikor hullajtottá el? Nem is vette észre, szóval se mondta ... Mikor megenyhült benne a méreg és dulakodó, gyilkoló kedve, odahagyták őket, elszállingóztak; s a huzatos, szélrángatta ajtóban jótanácsokat, közhelyeket, olcsó vigasztalást mondtak. Pullius meggyújtott még egy faggyúgyertyát. Nem bírta a go- molygó szegényes félhomályt. Lefeküdt az asszony mellé a vacokra, keresztberakta lábát és farkasszemet nézett a gyertyalánggal. Gondolkodott és valami igen-igen felfájt benne. Az éjszaka durvasága, a letűnt idők... ? Lopva pillantott Scierrára, aki pihegve lélegzett és vacak ringy-rongy- gyal törölgette könnyekkel vegyülő szivárgó vérét szájaszéléről. Tanácstalanság, kétségbeesés réme ült az arcán és Pullius addig nézte, míg úgy látta, hogy vonásai kisimulnak, kigömbölyödnek és megfiatalodnak ... Mert eszébe villant egy régi tavasz, tavaszünnep — ver sacrum . . . Gallyak pattantak és az ifjúság szárnyas vágya vitorláit feszítette. Könnyű, kacér istenek lebbentek a fák zöldjében, s minden fiatal álmok délibábját űzte bátor reménnyel. Vidám, izmos fiú volt már és mégsem kortyolgatott még egyetlen egyszer sem a szerelem borából. Scierra szép, ba
