Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)

megy a napszítta tarlókon, kicsit elkanya- rint Vato szomszéd osztagjából, tarsolyá­ban száraz kenyér és hagyma, lesi a sze­keret, nem bukkan-e föl a bucka mögül, rajta Scierra derékra kötött tunikával... Még egyszer visszasodródni a múltba, de jó volna élést szedni a lúdnak, baromfinak, borjúnak, gonddal lenni túróra, len- meg gyapjúfosztásra! Nagy a kamat? Üsse part! Majd visszalopja apránként a maga csű­rébe. Sajnálta a maradék garasát italra, de néha meg nem állta, hogy ne igyék. Bú- felejtőnek kellett a durva asztal, rajta fakupa vizezett borral. Elmélázott ünnepesti alkonyokon. Emlékezett. Egyszer megeredt az eső, olyan vékonyszálú volt, mintha üveg lett volna. Valami ismeretlen fény sugározta be hátulról, nehéz lila ragyog ású bűvöletet árasztott a láp; peremén a ná­das — vadmadarak rikácsoltak, buja han­gok permeteztek és ő megrészegedett a sugaras szabadságától, gazdag, hosszú fia­talságától. Szomjjal itta az életet, munkát, világot, mindent. S ahogy fogy a savanyú bor a kupából és hiába kotorász nyamvadt poltúra után, búcsút vesz a múlt régi fényeitől, szo­rongva szétnéz és otthagyja mély sóhajjal az idegen lármát, s torkát férfiatlan köny- nyek szorítják. Nap napot kergetett, Pullius múltja las­san, lassan elmorzsolódott; alig maradt va­lami árva nyoma lelkében. Itt volt az élet, beletörődött; hittől füllt lángja kialudt és él­degélt a szegénység dermedt csendjében. Durván bíráskodott asszonya felett. Kép­zeletében mellbevágta, s mikor menekülni próbált, hosszú hajára lépett. Az asztalt verdeste, gorombán szitkozódott, míg az asszony át nem ölelte térdeit. Pedig iga­zában sohasem döbbentette meg Scierrát kemény szóval; megalázottan hallgatott, minek kérdezzen világos dolgokat. Az iste­nek hallgattak és a lét folyt tovább. Munkája nem akadt, hát a fórumon neki­támaszkodott a többi naplopóval a Curia vagy Bazilika hátának és beszéltek, beszél­tek, summázták, összeadták a tenger pa­naszt és sérelmet, mi rajtuk megesett. Nagyobbára néhai parasztok, kiszolgált ka­tonák voltak, vagy felszabadított rabszol­gák, akik visszakívánkoztak a rabsorba, mert így még rosszabb soruk volt. Kibon­tották a szörnyűségek bugyrát: vérszívó kamat, meghosszabbított katonaszolgálat, malária, éhezés, pereskedés, bíráskodás el­szántott barázdáért a falánk patríciussal, mintha mindez piócaként, lidércként ként szíttá volna csontjuk velejét, a ma­radék kis erőt belőlük. Mindegyik ágról- szakadtból visszhangzott a szó, senki sem akart nyugvóra térni, pedig az éj hidege is lúdbőrözte hátukat. Dohogtak, meséltek, bujtogatták önmagukat, s mire széjjelszé- ledtek, már egy harag s egy tenger lett belőlük. Pullius szava a legurasabb köztük, félig— meddig lázadás. Buggyan belőle az átok. keményen, csiszoltan tud beszélni, ez a fegyvere. Szél kapja szárnyra szavát, mint a magot viszi odútól odúig, hidak és kapu­mélyedések alá, ahol a legalja nyújtózik éjenként. Még mindig ért az urak nyelvén, kedvük szerint hadar, de már lassan fe­lejti a cifraságot, letörlődnek róla a tudá­lékos példálózgatások, barbár országokból hozott káprázatok, tornyos, ezerkapus, csip­kés városok, keleti csodák, tenger, nagy vitorlások, vidám emberek. De mégis mindannyian tudják, hogy ez az egész szóbeszéd csak oktalan lárma, pro­letárszeszély a kor kánonja szerint. Meg­torpant bennük a lázadó, s eluralkodott rajtuk a munkátlanság vágya. Elkorcsosodtak, lealjasodtak, porhanyó- sodott mondanivalójuk. Időnként már ösz- szepofozkodtak, kölcsönösen leköpdösték és farbarúgták egymást. És másnap, mintha semmi sem történt volna: együtt süttették hasukat a nappal és várták a jószerencsét, ami sohase jött. Irigyelték a lentulusi gla­diátor iskolát, hol mindennap friss, még meleg cipót osztogatnak és ebédre roston- sült, zsíros hús járja. Szépasszonyok meg­fizetik búsásan a velük töltött éjszakákat, s egyéb dolguk sincs, mint kicsit gyakorolni inaikat, izmaikat és ügyességüket az udvar

Next

/
Thumbnails
Contents