Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Dénes György: Négy vers

Fejed bús akáca

Te, aki a zenének rabja lettél egészen, csak állsz, állsz a napban az álmok szép egében.

Füledben csodáknak húrjai zsonganak lassan, s kapkodsz a láng után, ami megfoghatatlan.

Vonaglik hegedűd.

A hegedű is átok.

Csak sírni, sírni tud, vér hull a drága fából.

Fejed bús akáca fölébe hajlik árván s lelked szárnya kél.

Ki tudja merre jársz már?

A sorsba fogóztunk ezer évig s a vélt hajnalt lestük vakon, amely ott didergett a meztelen csillagokon.

Az égre emeltük bús szívünket,

Istent festettünk, glóriát,

s mégsem, mégsem találtuk meg a szent

harmóniát.

Csak a könny gyűlt, a könny verte lelkünk s tornyot rakott a kába kín, véres tort ültünk testvérünk felett, miként Kain.

Ö, hányszor felégettük a hidat, mit a józan ész alkotott, s a lelketlen Uolochnak emeltünk zord templomot.

A kínból mégis virág nőtt, piros, napra forduló szent virág, s egy szebb jövő reménye zuhog a szívünkön át.

Égre emeljük szívünket