Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Dávid Teréz: Egy német katona sírjánál (elbeszélés)
külön adag kenyeret csempészett a priccsem alá... Igen, sokan meneteltek kényszerből soraitokban és mégis ... különös, nagyon különös, hogy mégsem rájuk emlékszem, ha németekről esik szó, hanem reád, fasiszta Kurt Eiberingen, aki virtuskodásból húsz embert küldtél magad előtt a halálba... meg százat, meg ezret... meg tízezret. Olvastam a halhatatlan költő szavait: — Üdv az ismeretlen Tőlünk sejtett Felsőbb lénynek! Hozzája légy hasonló, Ember! És olvastam ilyet is: „Lásson, ne csak nézzen szemetek, — győzzön a tett a meddő szó fölött. Ez itt majdnem a földnek ura lett! De a nép győzött, s órája ütött. Ám korai lenne örülnetek! még termékeny az öl, honnan kijött.“ Mégis most, amikor behorpadt sírodat látom, nem jut eszembe, hogy Goethe is német volt meg Brecht is, hanem az jut eszembe, hogy te Hitler Adolf katonája voltál és meghaltál érte, Kurt Eiberingen. És ha ez a szó jut eszembe, hogy „hősi halál“, akkor nem terád gondolok, hanem a fiamra, aki katona sem volt még, meg a húsz legyilkolt oroszra, akik emberek is voltak, nem csak katonák és a húsz golyóra, amellyel megszégyenítetted a gondolatot, lealacsonyítottad az értelmet, meggyaláztad a költőt és a hősi halált. Te, Kurt Eiberingen! És eszembe jut a bomba, amely széttépett valakit, akit szerettem, és ha sírodat nézem, a háború jut eszembe meg a szöges drótkerítés és nem a megbékélés meg a szeretet. Szuronyokra hulló csecsemők sikítását hallom újra, harckocsik dübörgését, szirénák vijjogását... és a fiam halálhörgését hallom a sírodnál, Kurt Eiberingen. Tudom, voltak köztetek Thälmannok, meg Steinfurtok, meg Schönhaarok, meg sok-sok ezer névtelen, de ha a sírodat látom, a kínjaik jutnak eszembe, kiömlő vérük és rendíthetetlen bátorságuk. Azt is tudom, hogy akiket ti vettetek el tőlünk, azok tizenöt év alatt meghalhattak volna már természetes halállal is, kínos betegségekben, de mert ti öltétek meg őket, örkké élnek és örökké vádolnak titeket és nem lehet belenyugodni a halálukba, mert a könny, amit temetésükön nem onthattunk, örökké éget és örökké marni fog ... Ha lányaitokat látjuk, eszünkbe kell jusson Use Koch és Herta Oberhauser, akik csizmájukkal emberfejeket tapostak széjjel, és ha gyerekekre nézünk, Wilháns parancsnok úrra kényszerülünk gondolni, aki kisgyerekekre vadászott Lembergben ... aki szintén náci hős volt, mint te vagy, Eiberingen. Láttalak titeket visszavonulni is. Lehorgasztott fejjel, rongyosan, kétségbeesetten, s a szívem megtelt szánalommal, mert asszony vagyok, s mert volt köztetek ember is. De irtózattal el kellett fordulnom tőletek, mert árulás lett volna az irántatok érzett szánalom, mert azokra a hosszú csoportokra kellett gondolnom, akik csíkos ruhákban vonszolták magukat haláltáborból haláltáborba és golyót kaptak tarkójukba a földből kihúzott rothadó marharépáért... Minden újra eszembe jut most a sírodnál, a szenvedés, a könny, a verejték, a háború, a félelem... Féltél te, amíg éltél, Kurt Eiberingen? Visszafojtottad-e a lélegzeted, ijedeztél-e saját szíved dobogásától, hogy árulóddá válik, vagy elárul valakit, akit szeretsz? És aludtál-e toloncház tetves priccsén felszabadult bol
