Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Dávid Teréz: Egy német katona sírjánál (elbeszélés)

dolt, hogy nem lehet minden anyának olyan hős fia, mint neki, talán valami egyébre ... De nem is igen volt már idő a beszélgetésre, mert a kijelölt helyhez közeledtek. A kocsivezető lassított és Hilda asszony számolni kezdte a kilométerköveket. Jobbról zúgott a folyó, baloldalt vasúti töltés emelkedett, azon túl bozót sűrűsödött, csipkebokor, páfrány, fekete bogyójú bodza, s a levegőben ökörnyál úszkált, mintha sohasem dübörgött volna harcizaj, és nem ömlött volna soha embervér ezen a vidéken. Kiszálltak a kocsiból, lépéseik alatt meg-megroppant néhány kavics és olyan megilletődöttek voltak mindketten, mintha pirosló vérrózsával a szíve felett ott lépddlt volna mellettük maga Kurt Eiberingen is. A töltésről leereszkedve nyírfa erdő tárult elébük és Hilda asszony hirtelen Erzsébet karjába kapaszkodott, mert a fák közül gombaformájú cementburok fehérlett elő.

Az építmény oldalait moha nőtte be, tövénél köröskörül csalán, burján koszo- rúzta és tetejére fűpamacsból bokrétát tűzött a természet. Hilda Eiberingen sietve kutatni kezdett a papiroson és mozdulatai váratlanul újra határozottak lettek, mintha ő maga volna Kurt Eiberingen és egy ütközetet kellene megnyernie.

— Igen — mutatott a térkép egy pontjára — itt a bunker és itt kell lennie valahol a sírnak is. Helmut igazat mondott. — Kinyújtott kezével a fák felé intett. Ott a gyalogösvény is, amely a paraszt házába vezet...

Valóban, a bunkertől tíz-tizenöt lépésnyire kitaposott gyalogösvény húzódott, sírhantot azonban nem láttak sehol. A bunkerben egy gázálarc meg egy rohamsisak hevert a földön. Talán éppen az, amelyikben Kurt úgy festett, mint egy ősgermán. A gázálarc alól gyík dugta elő piciny fejét, mintha a csendháborítás okát kutatná, vendégei elé is szaladt néhány lépést, talán üdvözlésükre gondolt, de úgy látszott, bátorságából többre nem futotta, mert hirtelen visszafordult és riadtan elmenekült. Hilda Eiberingen keresztet vetett és térdre ereszkedett a különös lelet előtt. Imáját befejezve kijelentette:

— Most pedig megkeressük a sírt...

A nyírfa erdő felett őszi hangulat borongott, a sárguló lombok között ugyan még napsugár tört keresztül, a fákon madarak csiripeltek, de száraz avar zörgött a lábuk alatt és a fákról is hulltak, hulltak a levelek, mint aranyszínű bágyadt lepkék. Egy ember közeledett az ösvényen. Jóképű, vagy hatvan éves derék paraszt, vállán gereblye, hátán batyuba kötött sarjú. Elhaladva előttük, tisztes- ségtudóan megemelte fodrosszélű kalapját. Kurt anyja hirtelen elébe állt és anyanyelvén gyorsan beszélni kezdett. Ám az ember nem értette; homlokára tolta zsíros kalapját és vakarni kezdte fületövét. A magyar szóra azonban készséggel válaszolt.

— Ühüm ... — mondta — meghalt itt egy Fritz valamikor negyvenötben.

— Nem Fritz volt, hanem Kurt. Kurt Eiberingen...

— Lehet, de mi már csak így hívtuk őket magunk között. Aki német volt és katona volt, az nekünk Fritz volt mind. Jó Fritz vagy gonosz, becstelen vagy emberséges, csak így különböztettük meg őket.

— És az milyen volt, aki itt fekszik?

— Hát olyan, mint a többi, — felelte elgondolkova a paraszt és lopva Hilda Eiberingenre nézett. — Kicsinykét vérszomjas volt — tette hozzá halkan.

Az ember letette batyuját a földre, gereblyéjét félkézre kapva szó nélkül elindult a fák közé és a bunkertől hét-nyolc méternyire szerszámjával fésülni kezdte az avart. A száraz falevelekből, rothadó fűszálakból, gyomból, homokból,