Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Dávid Teréz: Egy német katona sírjánál (elbeszélés)
ördöge kezdett motoszkálni. Szeretett volna ő is rózsafából faragott fejfával, térképpel a kezében hosszú országúton kocsikázni, a fia sírját kutatni, s míg Hilda asszony saját emlékeit kavarta, Erzsébet gondolatban megszövegezte a feliratot: „Távol a hazai rögtől, emberi gonoszságtól űzve, itt nyugszik Fabinyi Zoltán, szül. 1924-ben, megh. nem tudni mikor. Emléke örökké élni fog.“ ... Kurt valamikor jóindulatú, szőke gyerek volt, folytatta élénken Hilda asszony. Iskoláit Halléban végezte és soha a légynek sem vétett. Kisfiú korában homokvárakat épített és toronymagasságig rúgta a futballabdát. Tehetsége volt a zenéhez, ezért harsonát kapott a Hitlerjugendban és Hilda asszony szíve gyönyörűséggel telt meg, amikor a szépnövésű ifjakat pergő dobszó kíséretében kivonulni látta. Balkezüket feszesen csípőjükön tartották, mialatt hangszerüket büszkén az ég felé irányítva — úgy tetszett — trombitálásukkal a mennyet ostromolták. Olyanok voltak valamennyien, mint egy-egy uniformisba bújtatott arkangyal. Fabinyi Erzsébet is emlékezett rájuk. Valóban olyanok voltak. Kivonulás után; ha parancsnokuk oszolj-t kiabált, szétszóródtak ki erre, ki amarra, kirakatüvegeket zúztak be, telefirkálták a falakat horogkeresztekkel, öreg emberek sza- kállát tépték, köpködtek, pocskondiáztak. .. Fura eleven kis arkangyalocskák voltak. Fabinyi Erzsébet felsóhajtott, mire Hilda Eiberingen bocsánatkérően hozzátette: — Gyerekes időtöltésnek látszott csupán, ki sejtette, mivé fajul idővel. De vigyáztam rá, nagyon vigyáztam, — bizonygatta, — hogy szélsőséges nézetek meg ne fertőzzék. Megymagyaráztam neki, hogy isten színe előtt mindnyájan egyenlők vagyunk, s aki kardot ránt, kard által vész el... Kurt ilyenkor azt válaszolta: „Nem vagyunk hivatottak, anyám bíráskodni a történelem felett. Vagy elfogadunk mindent úgy, ahogy van, vagy nem fogadunk el semmit. Egy eszmét nem lehet ketté választani és kiválogatni belőle azt, amit követni akarunk és azt, amit elítélünk“. Nos, mit szólhat ilyen beszédhez egy anya? Igaz, mit is szólhat fia dolgaihoz egy anya? — gondolta Fabinyi Erzsébet. A gyerekek azt teszik, amit akarnak. Ismeretlen barátokkal töltik az éjszakákat, könyveket, brosúrákat, kiáltványokat rejtegetnek ósdi ebédlőasztalok oszlopvastagságú lábaiban ... azután jön a gestapo ... elviszi a fiút... Ha ellenáll, megpofozzák. Mire a ház elcsendesül, az anya feltörülgetheti a padlóról a fia vérét. Azután... ha tudja... igyekszik folytatni ott, ahol a gyerek abbahagyta ... — De Kurt azért telítve volt szociális érzelmekkel és humanizmussal, — mondta Hilda asszony. — Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy szegény lányt szeretett és anyja akarata ellenére el is jegyezte. Koldus sem hagyta el soha üres kézzel a házunkat... Igaz, katonának önként jelentkezett... dehát az más. Ugye, egészen más — nézett társnőjére. — A gyerek hazafias szellemben nevelkedett, a társai is jelentkeztek, ha nem jelentkezik, akkor is elvitték volna... nem igaz? No és Kurt még húsz éves sem volt akkor. A frontról küldött egy fényképet rohamsisakban. Igazi germán típus, szőke és bátor, mint egy Wotan. Hilda asszony elhamarkodott lépésnek tartotta, hogy úgy siet a harctérre. Kurt meg is neheztelt érte. Azzal vádolta anyját, hogy nem viselkedik német asszonyhoz méltóan. Mikor megmagyarázták neki, hogy Fischerék végeredményben rendes emberek és semmi közük a nemzetközi bolsevizmushoz ... no... bocsánat ... akkoriban a propaganda így emlegette ... Kurt maga is belátta. — Sajnálom, ami történt, sajnálom Fischeréket, de nem nyilváníthatok véleményt az
