Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)

GERGELY VERA RAJZA

— Minek kellett volna megtörténnie?

— Akkor, amikor a hatalom csúcsán volt, nem történt meg magával, hogy éppen így megsértette a becsületes elvtársakat?

— Nem emlékszem. Nem tudom.

— Az könnyű. Az a legkönnyebb, nem emlékezni.

— És ha elő is fordult? Egyszer már mondtam magának: itt nemcsak az eredmények fontosak, de az indítékok is. Sohasem cselekedtem becstelen szándékkal.

— És azok, akik magát megsértették, milyen szándékkal cselekedtek?

— Csak nem akarja összehasonlítani?

— Éppen azt teszem.

— No nem. Azt nem teheti.

— Nem teheti — szólalt meg az asszony is és békés arca egyszerre megváltozott, szeme villámlott a haragtól. A tanító olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni, s az asszony úgy nézett rá, mint aki hajlandó követni. Mégsem állt fel, ülve maradt és borúsan nézett a tűzbe.

— Ne haragudjon — mondtam, — én is megszoktam az egyenes beszédet, ahogy maga mondta: szemtől szembe.

Megrántotta a vállát.

— Nem haragszom. Hiszen tudtam, hogy mindez fölösleges. Minden fölösleges, mert aki nem próbálta, nem érti meg. Zárjuk le a könyvet.

— Megyünk, Ondrík?

Az asszony csalódott volt. Ellenségesen nézett rám.

A tanító bizonytalanul felállt.

— Tényleg megyünk?

Az asszony megfogta a motorkerékpár kormányát.

— Csak hagyják itt nyugodtan — mondtam.

— Hagyd azt a tetves pléhet — mondta a tanító.

— Eltolhatnánk — mondta az asszony és ismét ellenségesen meredt rám.

A tanító előttem állt, kezet nyújtott.

— Mit mondjak magának? Lehet, hogy igaza van. Hibát követtem el, megbüntettek. Minek vergődjek? De így is, meg úgy