Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)
aki a másikról dönt és nincs sem tapasztalata, sem tehetsége hozzá, a legjobb akarata ellenére is sok szerencsétlenséget okozhat. A vezetés művészete nagy művészet és éppen az ember megértésével kezdődik. Ne higgye, hogy mindig ilyen bölcs voltam, hogy mindezt mindig tudtam. Csak most, amikor van időm sok mindent átgondolni, most jöttem rá mindenfélére. Tehát láthatja, mégis jó volt valamire a büntetés is. De hogy ne beszéljek mellé, az elejénél kezdem. Mindennek a kezdeténél a nagybátyám állt. Lehet, hogy hallott is róla. Nem? A mi nevetséges családi nevünk közismert az egész kerületben. A nagybátyámnak kilenc mestersége volt, de legtöbbször mégis munka nélkül maradt, kemény, régi kommunista volt. A válság idején sztrájkot vezetett a falunkban. Részt vett az illegalitásban, volt Illaván is. De biztos ismeri ezt a sorsot. Az ő léte is a félelem árnyékát vetette a családunkra, amiről már beszéltem. És amikor a felszabadulás után minden megváltozott, én, a félárva, mindig magam felett éreztem az ő védő kezét, vagy közvetlenül, vagy egyszerűen azért, mert egyesek féltek tőle, s mások tisztelték. Ahogy a vers mondja, nem hagyta elveszni a családot. Tanítóképzőbe mentem, holott ez nagybátyámnak nem nagyon tetszett. Nem nézte le a műveltséget, de nem bízott abban, aki a megszokott úton jutott a műveltséghez. Ő maga sokat és szívesen olvasott, de nagyon rendszertelenül. Nem tudott megmaradni egy dolognál, szenvedélyes, nyugtalan természetű ember volt. Már benne volt az időben, de ha valami sikerült neki, ügy énekelt, mint a szerelmes kislány. De káromkodni is tudott! Ne haragudjon, hogy ilyen részletesen beszélek a nagybátyámról, de a sorsa szorosan összefügg az ügyemmel, ő alakította ki az én sorsomat. Nem csak azzal, hogy segített, hanem azzal is, hogy olyan volt, amilyen. Azóta, hogy egy kicsit kezdtem érteni a világ folyását, és már tizennégy éves koromban elkezdtem, azóta a nagybátyám példaképem volt. Mindenben olyan akartam lenni, mint ő: lángoló, gyors, nagy és erős. És amikor bejutottam az ifjúsági mozgalomba, kezdtem megérteni, hogy merre vezet az utam, milyen jövő vár rám. Nem tudom, mit gondol azokról az időkről? De ezek voltak életem legjobb évei, és nem csak számomra! Ma már nevetséges: a fiatal szívek együttes dobbanása. De valóban így volt! A fiatal szívek közös dobbanása volt, nemes és felemelő. Nem volt isten tudja, milyen jó sorunk. Rossz volt a szállásunk, rossz az élelmünk és lehet, hogy túlságosan sokat dolgoztunk az orvosi előírásokhoz viszonyítva. Nem volt valamilyen jó sorunk, de mégis mintha a világ kinyílt volna előttünk, mintha rohantunk volna valami nagyon fontos és döntő dolog elébe. Megvoltak az énekeink, örömünk és ideáljaink. Igen, ideálok! Hallja, hogy hangzik ma ez a szó: ideál?! Mintha a világ másik végéről jönne, öreg, poros, kényelmetlen. Avagy, mondja meg az igazat, író elvtárs, nem egészen így volt? Tévedek? Nem csak arról van szó, hogy túlságosan fiatal voltam és minden gyönyörűnek, nagynak tűnt? — Akkor mindannyian fiatalok voltunk. — Hát igen, akkor mindannyian fiatalok voltunk, az öregek is megfiatalodtak, tele voltunk türelmetlen lelkesedéssel, nem vártunk a jövőre, hajszoltunk minden órát, minden percet, kalapáccsal zörgettünk a jövő ajtaján. Nem, bocsánat; ez már nem az. Ezek a kalapácsok már a mi ifjúsági zsargonunk szavai, mert ahogy tudja, a lelkesedés kora után a zsargonok kora jött. Mindez hogyan történhetett? Magyarázza meg, ha tudja! Egyik pillanatban a szavak jelentettek mindent, mindenki hitt bennük, mindenki utánuk haladt, és a következő pillanatban a szavak már süketek, gyötrelem még kimondani is az embernek, de mégis kimondja, mert rájuk szokott. Hogy lehet az, hogy a szavak túlélik a dolgokat, amit jelentettek? Megmagyaráztam neki, ahogy tudtam. A szavak konzervatívak. Olyan edény, amely akkor is megtartja alakját, amikor a tar