Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)
és azt, hogy ezek az érzések miként hozzák közelebb egymáshoz az embereket. A sérelem általános volt, de az ellenszegülés is. Nem egyszer úgy tetszik, lehet, hogy csak utólagosan, hogy ez a sérelem egy kis örömet is okozott az embereknek, annyiban, hogy mindannyiunkat összekötötte, hogy az általános sérelemből szövetség született az emberek között. Ebben a szövetségben rejlett az öröm. Hiszen ha akkor valakit elért a mindannyiunkra leselkedő bosszú, segítettek egymáson. De ha ma sérelem ér valakit, az egészen más dolog. Ma a sérelem — hogyan is magyarázzam meg magának? Magánügy! Lehet, hogy erre azt mondja, hiszen a mi időnkben is likvidáltak egész osztályokat, de mi közöm nekem hozzájuk? Nem származom belőlük, nem ismerem őket, nem tudok róluk. Egyszerű emberek közt élek és itt úgy látom, hogy a sérelem magánügy, az egyén ügye. Hogy már nem tömörít, nincs tömörítő ereje, hogy csak sérelem és semmi több. Ha hiszi, ha nem, ezért nehezebb elviselni. Ügy tűnhet, hogy most, amikor sokkal kevesebb a sérelem, talán könnyebb elviselni. Csalóka látszat! Ma a sérelmet nincs kivel megosztani, senki sem segít, kénytelen vagy az egész terhet saját válladon hordani. Igaz, elég sok a bántalmazott ember, de ezek a sérelmek nagyon is eltérőek, nincs bennük közös, így például a gazdáink azt hiszik, hogy az ő sérelmeik mellé nekem is, mint meg- bántottnak oda kellene állnom, hogy egy vonalban kelleje állnunk. Csakhogy amit ők sérelemnek vélnek, azt én, ha nem is igazságosnak, de helyesnek tartom. Érti? Az ő sérelmük számomra történelmi szükségszerűség, mert ismerem a fejlődés törvényeit. Viszont az én sérelmem számukra jótétemény, mert anélkül, hogy dicsérném magam, meg kell mondanom: én vagyok itt az első rendes tanító. Azelőtt csak notorikus alkoholistákat és kelekótyá- kat küldtek ide. Érti? Boldog embernek tartanak. Mindenem megvan, amire szükségem van, nehezen nem dolgozom, azt hiszik, hogy a hetedik mennyországban élek. így a mi sérelmeink nem találkoznak, hanem kölcsönösen taszítják egymást, szemben állnak. Ért engem? — Igen, de ... — De... nem ért egyet velem? — Nem —' mondtam. — Ügy tűnik , — magyaráztam neki, — hogy ma is létezik szolidaritás, a legyőzött osztályok szolidaritása és hogy ez a szolidaritás magához vonz olyan egyéneket is, akik nem tartoznak a legyőzött osztályokhoz, de igazságosan vagy igazságtalanul bántalmazta őket a rendszer. — Tagadólag rázta a fejét. — Lehet, hogy a maga emelkedettségéből másképp lát. De nekem megvannak a magam tapasztalatai, szemléletem és nem érthetek egyet önnel. — Nem igyekeztek magát a maga bán- talmában különböző emberek megnyerni? — Próbáltak, nem mondhatom, hogy nem. De mi közöm hozzájuk? Egyedül vagyok, a sérelem az enyém, sajátom és senkinek semmi köze hozzá. Azok, akiket szerettem, kimartak maguk közül. A többihez meg semmi közöm, tetvesek, pletykákat hajszolnak, híresztelnek és a kezüket tördelik, ha valakinek valami nem sikerül. Tetvesek, az istenüket! — Ondrík!... Az asszony úgy figyelte az urát, hogy szemét sem vette le róla. Látni lehetett, hogy büszke rá. Egész arca átszellemült, mintha fel akarna oldódni férje szavaiban. A felkiáltásában is büszke, féltő szeretet volt. — Tetves! — kiabált a dühös tanító. — Tetves, tetves! Az ilyeneket csak pofon verni. Tetvesek! Nem tudott ülve maradni, felugrott, úgy tetszett, hogy a haragtól megnőtt. Belerúgott valamibe és dühösen hadonászott. — Ondrík! — mondta az asszony csitít- va. Lassan megnyugodott, leült és ivott a teából. — Bocsánat — mondta egy idő múlva. — De ha rágondolok, hogyan tolakodnak mindenhová, hogy semmi se szent előttük
