Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Illés Béla: Tanköltemény (elbeszélés)
Ezt kegyelmes uram nem vállalhatja! Kegyelmes úr, mint a kormányzó úr megbízottja és képviselője ... A három úr napfelkeltéig vitatkozott. Reggel hét órakor ismét találkoztunk Petrowal. Miklós Béla közölte vele, hogy nem vállalhatja el az oroszok által szervezendő honvéd hadsereg parancsnokságát, mert erre a kormányzó úr őfőméltó- ságától nem kapott utasítást. — Horthy kormányzó a németek foglya — vetette ellen Petrov. — Sajnos, ez így van. De a mi számunkra, magyar tábornokok és tisztek számára, minden igaz magyar számára a fogoly kormányzó parancsa ma is szent és sérthetetlen. A legfelsőbb törvény. És ebben látom Magyarország jövendőjének zálogát. Ebben a hűségben. Petrov becsukta a szemét. Néhány percnyi csend után halkan, elgondolkozva mondotta: — Azt hiszem, a magyar nép számára előnyös, hasznos és főleg örvendetes lett volna, ha az ország felszabadításában magyar hadsereg is kiveszi részét. De ha az urak más véleményen vannak... A szovjet hadsereg mindent el fog követni, hogy a felszabadulás a magyar nép számára minél kevesebb áldozattal, minél kevesebb szenvedéssel járjon. Amikor ezt tesszük, a kapott parancsot is teljesítjük és meggyőződésünk szavára is hallgatunk. A tárgyalás ez alkalommal csak kis félóráig tartott. Ezzel a történet és az én szerepem véget ért. De az, amit történelmi háttérnek neveznek, az egyre nagyobb, szélesebb és jelentősebb lett: a harc Magyarország felszabadításáért. 1945 kora tavaszán érkeztem haza Magyarországra. Néhány nappal azelőtt, hogy az ideiglenes magyar kormány törvényt fogadott el a földosztásról, néhány hónappal azután, hogy a magyar nép megkezdte a földosztást. Akkor a nép, a szó legszorosabb értelmében, saját kezével rombolta szét a feudális úri nagybirtokot, ahogy most, másfél évtized után, saját kezével építi fel a szocialista, a népi nagybirtokot. Annak az őrnagynak, Petrov tolmácsának igaza volt: megnyertük a háborút. És én büszke vagyok arra, hogy kortárs vagyok. Nem erről álmodoztam, de — ez több annál, amit reméltem. Most gimnáziumi igazgató vagyok Budapesten. A felszabadulás évfordulóján diákjaimnak mindig elmesélem, amit Liszkón láttam, hallottam és tapasztaltam. Előadásaimat ezekkel a szavakkal szoktam befejezni: — A magyar urak a saját érdekükben és Hitler érdekében száz- és százezer magyar életét áldozták fel. Kockára tették néhány ezer úr érdekében Magyar- ország létét. Vesztettek! A történelem úgy alakult, hogy még egy utolsó lehetőséget kaptak. Ezt sem ragadták meg. Az utolsó pillanatig ellenségei voltak a magyar népnek. Nem rajtuk múlott, hogy az ország, a nép nem pusztult el. Nem rajtuk múlott, hogy a magyar népnek olyan nagy és igaz barátja van, mint a szovjet munkások és parasztok nagy hazája. 5,
