Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Illés Béla: Tanköltemény (elbeszélés)
hogy véleménye szerint a háború magyar győzelmet hoz. Ez lesz Mátyás király óta Magyarország első győzelemmel végződő háborúja — vélte. Nem értettem, hogy gondolja ezt az őrnagy, de nem kérdeztem meg, hogy mit akar mondani. Ebéd után Petrov javaslatára sétakocsizást tettünk. Előttünk és mögöttünk páncélautó ment, a fejünk felett három szovjet vadászgép keringett. Azt hittem, hogy ez — a repülőgép kíséret — csak parádé. Tévedtem. Mint kísérőnktől, az őrnagytól megtudtam, két nappal előbb német repülőgépek bombázták azt a hadifogolytábort, amelyben huszonötezer magyar katona várt arra, hogy továbbszállítsák az ország belsejébe, — vagy talán arra, hogy útnak indítsák őket Magyarország felé. Ezt a Holies közelében levő magyar hadifogolytábort látogattuk meg. Sok ezer hadifogoly várt ott ránk. Olyan kopottak voltak a honvédek színehagyott sárgás-zöld ruhájukban, mint ahogy én ismertem őket. De mégis... Sokszor hallottam, és magam is nem egyszer használtam ezt a megállapítást: ruha teszi az embert. Most megtanultam, hogy ennek az ellenkezője az igaz: ember teszi a ruhát. A frontra induló kopott magyar katonák szánalmasak voltak. Az itt összegyűlt kopott magyar katonák inkább félelmetesek. Különös, de így van: miután lefegyverezték őket, megértették, hogy erőt jelentenek. Tudták,; hogy jövünk. Vártak. Nem éljeneztek meg minket, mint Miklós Béla remélte, de nem is fütyültek ki, amire én számítottam. A katonák (ez nemcsak Miklós és Kéry számára, hanem az én számomra is meglepetés volt) valóságos népgyűlést rendeztek. Mindenfelől áradtak, már több ezren tolongtak a kaszárnyaudvaron. Minket egy rögtönzött deszkaemelvényre tessékeltek, amelyen — rajtunk kívül — egy honvéd tűzérfőhadnagy, egy kar- paszományos őrmester és néhány közhonvéd foglalt helyet. Ügy láttam, hogy a minket kísérő szovjet őrnagyon kívül egyetlen szovjet harcos sem volt a kaszárnyaudvaron. A népgyűlést a főhadnagy nyitotta meg. Egy-két mondat után átadta a szót a karpaszományos őrmesternek. Az őrmester (aligha tévedek) fővárosi tanító volt. Negyed óráig tartó beszédének lényege az volt, hogy Magyarország az oroszok segítségével felszabadul a négyszáz esztendős) német uraltam alól. Amikor elhallgatott, megtapsoíták. Ekkor még azt hittem, hogy lelkesen tapsolták meg, erőteljesen. Miklós Béla is tapsolt és vele együtt Kéry, meg Csukássy-Hecht. Fejünk felett már nem három, hanem hat szovjet gép keringett. A második felszólaló közhonvéd volt. Sovány, a közepesnél valamivel magasabb, de kissé hajlott hátú, barna hajú, barna szemű, úgy negyven év körüli magyar. Az első mondata után tudtam róla, hogy falusi. Valószínűleg mezőgazdasági cseléd volt. Nem beszélt olyan folyékonyan, mint a karpaszományos őrmester, de ... — ... elvesszük a báróktól, a grófoktól, a hercegektől, a bankároktól a földet és annak adjuk, aki megmíveli. A magyar föld a miénk, magyar parasztoké!... E szónál öklével nagyott ütött a mellére. Mintha ez jeladás lett volna — megszólalt az udvar. Most láttam csak, hogyan tudnak a katonák lelkesedni!... — Amíg küldtük őket a harcba, nemigen akartak menni — súgta Kéry fülébe Csukássy-Hecht — és most... Kéri nem felelt.
