Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: A novella kérdőjelei

túlvéresre, túlördögire sikerült. A kevesebb több lett volna: hitelesebb, reálisabb, tipikusabb. És apja, anyja mindezt kénytelen végignézni, és tudomásul venni, hogy a két libára egy mázsa búzát fog le apja béréből a nagygazda. „Varga János áll az udvar közepén lesújt ottan, meggyalázva. Arcán végigpereg egy könnycsepp s akkora sóhaj tör jel a melléből, hogy majd a lelke szakad bele. Benne zúg a szegénység, a nyomor minden fájdalma, minden panasza.“ Az egész történet — épp az aránytalanság miatt — elfüstölög, nem hat: az ököls'zorítás elmaradt, a könnycsepp még valószínűtlenebbé teszi az ördögi képet.

„A kispuska“: gyerekemlék. De kezdő hangütése fakó, nem állít meg. „Kis szülőfalum — nyári porával, őszi sarával, kérlelhetetlen telével — volt az én egész világom... A nyár jobb volt... A játék heve, ha úgy istenigazábul belemerültem, sok gondnak adta ki az útját." Amikor az emlék színesebbre gyűl, az erőltetett stílus megtöri. „És édesanyám biztató szavai nyomán a remény aranyló sugarai záporozzák gyermeki szívemet." Ez a hangtorzulás — mely a hang- váltás következménye — csak a végén tisztul ki, de akkor sem azonosan és azonosítón. A kisfiú minden vágya a kispuska. Az Ígéret megvan és amikor eljön a vásár napja, anyja megbetegszik és a pénz orvosra kell. A felajzott kívánság mégis a bódék közé löki a pénztelen gyermeket, aki egy óvatlan pillanatban lelop egy kispuskát a sátorból, de észreveszik és amikor szaladtában elbukik, jól elverik, Otthon anyja „nem szól semmit. Melléből nehéz sóhaj tört fel, magához vont és megcsókolta sajgó arcomat. Ügy éreztem, mintha a szeméből két tüzes csillag húllt volna fájó sebeimre.“ Ez szép, de első személyben elmondva, zavart kelt. Ezt az író mondja, gyerek így nem lát. A stílusváltás, a hangváltás itt a már Mácsnál tárgyalt stílusprobléma nehezét idézi fel újra.

A „Nagyapám“ - ban az unoka és a nagyapa emlék-hangja keveredik tisztúltab- ban. A nagyapa elmeséli tanító-unokájának mint élt, hogy élt, mint szolgalegény. Egyszer a hajlókban meglátta a hosszú rudakon lógó szalonnaoldalakat és kolbászokat. Hány kolbászt bírnál megenni, kérdezi a gazda. Hármat. „Oszt fogadni is mernél? Ha megeszel három szálat duplán kapod a negyedévi fizetségedet. Ha nem bírod, akkor semmit se kapsz.“ Persze, hogy nem bírta. Az elbeszélés vége partecédulás sablon, nekrológ-frázis, felületes pont-tevés: „Soha többé nem beszélhettem vele, de emléke mindig élni fog a szívemben.“

Az emlék-adekváció „Apám azt akarta, hogy tanuljak“ — rémes novella-című írásában majdnem maradéktalanul sikerült. A jól tanuló szegény gyereket a gimnáziumi felvételin — noha az összesek között a legjobban felelt — nem veszik fel, mert apja — napszámos. Atyja számonkérésére az igazgató gúnyosan felel: „Hogyan képzelik azt, hogy ide mindenki ki s be járhat, mint a templomba? Nem vettük fel és kész.. . Csak nem képzeli kérem, hogy az én fiam fog az ön fiára kapálni?" A különben nyugodt napszámos-óriás erre mellen ragadta az igazgatót és a falhoz vágta. Otthon már négy csendőr várja. „Apám szétvetett lábakkal állt, farkasszemet nézett a csendőrökkel. Oldalán, mint két hatalmas pöröly, lógott ökölbeszorított keze. Rándult az ökle, de anyám sikoltására le is hanyatlott... És apám nagyon gyöngéden, ahogy még sohasem hallottam, csak ennyit szólt: — A gyerekre nagyon vigyázz! Hozzám nem szólt, még csak oda se nézett, ahol álltam... A csendőrökhöz lépett. Azok megvasalták és elhajtották. Anyám .és én földbegyökerezett lábbal bámultunk utána.“ Ez igen! Ez pont: ez novella. Arányos és adekvát és az egészben van valami móriczzsigmondi plaszticitás!