Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - VITA A REALIZMUSRÓL - Leonyid Leonov: A szépség nevel

tetszett, híven kifejezte az író megteremtette szereplőt. A kis szobrot egy szövetkezet kezdte sorozatban gyártani. Porcelán helyett agyagból, kipingálták és rászabadították a világra. Egy ilyen „sorozatpéldány“ a kezembe került. Akarva sem ismertem rá Nozdrevra. A pofaszakállas jellegzetes gogoli alak helyett bozontos képű, rongyos gúnyájú korhely vigyorgott rám. „De olcsó“, nyugtatták meg magukat és a vásárlókat is a szövetkezet fejesei. Igen, olcsó és utálatos.

Elég hiba, hogy az efféle ellenőrizhetetlen holmi piacra kerül, de még nyugtalanítóbb, hogy az állami kiskereskedelem pedig rátukmálja a vásárlókra.

*

Leonov a továbbiakban hangsúlyozza, a közvéleményt és különösen a sajtót mozgósítani kell az ízléstelenség elleni harcra. Hangsúlyozza, hogy az írók könyveit, az új filmeket, színdarabokat, festményeket és szobrokat részletesen elemzik és megbírálják a lapokban. Miért nem foglalkoznak azokkal a tárgyakkal is, amelyeket millió és millió fogyasztó részére készítenek — a közszükségleti cikkekkel, amelyek végeredményben a széles néptömegek ízlését alakítják. Miért számít egy vászonra festett tájkép vitathatatlanul műalkotásnak, ugyanakkor miért nem tekintik műalkotásnak az előttünk álló asztali lámpát, a kabátot, amelyet hordunk, a játékszert, amely elsőnek alakítja a gyermek ízlését? Miért rekesztik ki mindezt a művészetből és nevezik kissé lenézőn közszükségleti cikknek? Ha a sajtó részletesen foglalkozik majd ezekkel a tárgyakkal, megnő nemcsak a felelős iparművészek, szerkesztők és mesterek felelősségtudata, hanem azoké a felelős termelési tényezőké is, akik nem egyszer csak a mennyiségi mutatószámokat hajszolják, de ügyet sem vetnek a gyártmányok művészi színvonalára.

*

A népi szövetkezetek és az állami vállalatok minden gyártmányáért az úgynevezett művészi tanácsok felelősek. Előfordul azonban, hogy e fontos művészi ellenőrző szervekben olyan emberek foglalnak helyet, akiknek maguknak sincs ízlésük.

Ügy hiszen le kellene váltani a művészi tanácsoknak azokat a tagjait, akik tévedésből kerültek oda. Bármilyen művészi vagy építészeti alkotásról csak olyan emberek mondhatnak ítéletet, akik maguk is alkotó módon gondolkodó dolgozók. Nemcsak művészekre és műkritikusokra gondolok, hanem a szovjet társadalom legszélesebb rétegeinek képviselőire — munkásokra, mérnökökre, színészekre, zenészekre és írókra is. Arról van szó tehát, hogy az iparművészeti alkotások jellegét ne határozza meg csupán néhány ember, akiket gyakran szűkkörű, szakmai szempontok vezetnek. Művészi kultúránknak ez a fontos szakasza széleskörű demokratizálást kíván, legfőbb ideje, hogy a nép vegye ellenőrzése alá, a nép, amely minden kulturális javaink gazdája, alkotója és fogyasztója.

A kommunizmust építjük, de a kommunizmus nem csupán az anyagi javak bőségét jelenti. A kommunizmus egy a szépséggel, amely mindenben megnyilvánul, az ember mindennapi életében, otthonában és a munkahelyén egyaránt. Nemes és megtisztelő azoknak az embereknek a feladata, akik hivatottak az ország szépségén munkálkodni. De hány ilyen szakemberünk van? Nem kevés az olyan iskola, ahol festőket, szobrászokat, grafikusokat nevelnek, de nevetségesen csekély azoknak a tanintézeteknek a száma, ahol a mindennapi élet kultúrájának a mestereit, korunk e mondhatnám legfontosabb képzőművészeit készítik elő jövendő hivatásukra. Az ilyen iskolákból kikerült hallgatók bizonyára nem ülnek