Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - HÍD - Vagyim Szpicin: Hótól szagos a sztyeppe

— Még keresztet vethettek magatokra ... — lobbant lángra Szemjon Szem- jonovics egy szál gyufát. — Ha tudnátok, micsoda csődület volt miatta a faluban!

Zsenka megvetően a vállát rándítja:

— A szűzföldeken minden lány világszépe.

Végre lángra kap a lámpa kanóca, s e pillanatban torkunkon akad a szó.

Ott áll előttünk a lány. Csinos, kék szemű, kigombolt kurta bekecse alól elővillan a sárga szvettere.

— Lana a nevem...

Amikor találkozott a tekintetünk, önkéntelenül lesütöttem a szemem. Valami bizsergett a nyelvem alatt. De a Zsenyka még nálam is ostobább képet vágott. Ezentúl legalább nem adja a bankot!

Ruszlan az alsó priccsen ül, kezét a térde köré kulcsolja és dühösen, meg- rovón pillant Lanára. Persze még életében nem látott ilyen szemrevaló lányt.

Csíz az egyetlen, aki ura marad a helyzetnek. Minden mozdulatával, arca vonásával érezteti, hogy látott ő már ennél szebb lányokat is ...

Minél tovább legeltetem a szememet Lanán, annál érthetetlenebbnek találom, hogy miért jött ez a lány a szűzföldekre. Az ilyenekből filmszínésznők lesznek, vagy a legrosszabb esetben férjhez mennek valami akadémikushoz vagy tábornokhoz.

Szemjon Szemjonovics a kályha mellé tolakszik. Azt hittük, a mester már régen elpályázott a kolhozba, ő meg lám nagy szuszogva fát és egy vödör szenet hoz, közben huncutul kacsintgat a fiúkra.

Lassan aztán megszoktuk egymást. Lana ha teheti, odahúzódik a kályha mellé és néhány szóval, csak úgy mellékesen beszél az életéről. Apja elesett a háborúban. Anyja nyugdíjat kap. Moszkvában laknak, de a műszaki főiskolát Novo- cserkaszban végezte el, a nagynénjénél. A szűzföldekre önkéntesen jött, elege van már mindenféle ficsúrokból, fekete bajszos széptevőkből.

Nem hiszek neki.

Szinte észrevétlenül kialszik a nap. A fiúk a priccseken feküsznek. A sztyeppe zúg, dudál a szél. Az ablak előtt denevér suhan el. Egyikünk sem alszik. Hallgatjuk, mi történik a vékony deszkafalon túl. Csíz van bent a kamrában, hosszasan és tüzesen bizonygat valamit Lanának. Az ördög vinné, szépen tud beszélni!

— „Elegem van a ficsúrokból“, — utánozza Ruszlan dühösen Lanát.

— De a Csíz nem huligán. Akárhogy is van, most itt lakik velünk. — Zsenyka nagyot szív a cigarettából és fölfelé fújja a füstöt, a deszkatető alá.

— Majd meglátjuk, milyen nótát fog fütyülni, ha nekikezdünk a fúrásnak.

Hirtelen nyílik az ajtó és a kamrából kirohan Csíz.

— No jól van már, ne izélj ... en, — dadogja zavartan.

Abban a pillanatban mind a négyen lenn vagyunk a priccsről. Halljuk, hogy a deszkafalon túl Lana zokog.

Fegya lekapja a falról a lámpát.

— Mit csinált a Csíz? — harsogja cérnaszál hangján, s olyan dühös a képe, hogy akaratlanul előreengedjük. *

— Ugyan semmit, — Lana tágranyilt szemében félelem is van, kíváncsiság is. Úgy látszik, életében először lát így fiúkat. Leborul a kemény szalmavánkosra. Sárga szvetteres karcsú dereka reszket az ágyon.