Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban

Aki a szocialista realizmus létrejöttét J. V. Sztálin parancsában keresi, lényegében természetfeletti és emberfeletti sajátságokat tulajdonít neki, visszájára fordítja a személyi kultuszt és akkora adag szubjektivizmussal tetézi, amekkorát a legelhibázottabb, dogmatizmussal legterheltebb irodalomelméleti megnyilatkozásokban sem találunk. Ugyanígy a szocialista realizmusnak elvont követelményekből való kisarjasztását állító elmélet azt bizonyítja, hogy Henri Lefebvre tulajdonképpen egyetért a dogmatikusok módszerével, a vágy és a valóság felcserélésével, ami végeredményben szemenszedett idealizmus.

Az effajta érvelés egyébként beletartozik abba a széleskörű revizionista komplexumba, amely a személyi kultusz kritikájával visszaélve Sztálin hibáit a Szovjetunió politikájának egészével és általában a szocialista rendszerrel azonosította.

A tárgyi történelmi törvényszerűségek következetes semmibevétele a revizionistákat mindkét esetben, a politika és a művészetelmélet területén egyaránt üres szubjektivizmusba sodorta, amelynek a sztálini személyi kultusz ellen indított mindennemű hadjárata nem végződhetett másutt, csupán általában a személyi kultusz megerősítésénél és elismerésénél. A metafizikai gondolkodás és a polgári előítéletek bűvköre ezúttal ismét bezárult.

A szocialista realizmus revizionista ellenfelei (Kott, Toeplitz, a jugoszlávok és nálunk is néhányan) ha másképpen nem megy, legalább azzal próbálnak hadakozni a szocialista realizmus hívei ellen, hogy érvekként azokat a vulgarizáló törekvéseket használják fel, amelyek tényleg megvoltak és amelyek a szocialista realista művészetnek, elsősorban az építészetben és a képzőművészetben ósdi hagyományos formákat, a régi klasszikus példaképek lelketlen utánzását írták elő, és ezzel eltávolították a szocialista realizmus újító lényegétől, újat alkotó jellegétől.

így került sor pl. arra, hogy egyes kritikusok engesztelhetetlen ellentétbe állították, egymással a szocialista realizmust és avantgardista művészetünk egyes képviselőit.

Nálunk ilyesfajta fogalomzavarással foglalkozik az utóbbi időben pl. Jan Grossmann, aki e hamisító elméletet Brecht példáján igyekszik továbbfejleszteni szembe állítván őt a szocialista realizmussal. Mindenki, aki ismeri irodalmunk fejlődését a két háború közti időszakban, tudja, hogy lényegében semmiféle ilyen ellentét nem volt a szocialista avantgardista művészet és a szocialista realista művészet között. Olbracht, Majerová, Maliŕová, Kratochvíl, Pujmanová, Nezval, Biebl, Vančura, Karéi Konrád, E. F. Burian művei sohasem álltak szemben egymással, ellenkezőleg, kölcsönösen hatottak egymásra, változtak, fejlődtek, egybekötötte őket a kommunizmusért küzdő harcosok elvtársi köteléke. Ha pedig ma valaki fel akarja támasztani és az új viszonyok közt érvényesíteni az avantgardista nonkonformizmus régi ideológiáját, amelyet a harmincas években K. Xeige hirdetett, úgy ezt nem mondhatjuk másnak, mint a revizionisták legotrombább kísérletének arra, hogy visszaéljenek az idejüket múlta avantgardista hagyományokkal.

Az irodalomtörténet nemzetközi méretben is azt mutatja, hogy valamennyi század- eleji irodalmi irányzat, legtehetségesebb, legbecsületesebb képviselői, midőn a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után megismerték és elfogadták a forradalmi szocialista ideológiát, belső átalakulási folyamaton mentek át, amelyben az objektív megismerés útján, egyre világosabban látták nagy humanista álmaik megvalósíthatóságát a proletár forradalom és a szocializmus építése útján, ami új eszmei távlatokat nyitott előttünk és megszabadította őket szubjektivista gátlásaiktól.

Meg kell látnunk, hogy a század végén sok régi realista csak úgy, mint sok ún. modern művész Október hatására mélységes belső átalakuláson ment át, amely gyakran ugyanolyan nehéz volt, mint bonyolult.

Irodalomelméletünk és irodalomtörténetünk egyik sürgető feladata tanulmányozni annak logikus szükségszerűségét, hogy a két irányzat, az avantgarde és a realizmus legtehetségesebb cseh művészei áttértek a szocialista realizmus széles közös útjára.

Bizonyos történelmi érlelődési időszak, néhány évtized kellett hozzá, hogy ezt az objektív történelmi logikát felismerhessük, és a harmincas évek elején általánosíthassuk e fejlődés tapasztalatait, és az új irányzat jellemző vonásait szocialista realista irodalomnak tüntethessük fel.

Ezért írhatta S. K. Neumann csak 1938-ban: „Az egész nemzetközi mozgalomhoz hasonlatosan ezt az elnevezést csakis ama elvek következtében fogadtuk el, amelyek régebbiek e szónál, s amelyekért önként harcoltunk, hazai viszonyainkban és hazai eszközökkel még mielőtt e kifejezés megszületett volna.“