Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - FIGYELŐ - GÁLY IVÁN: Szabó Béla új könyvéről _

illájában írhatta meg s másutt csak a naplójegyzet adhatta vissza hűen azt, amit Szabó mondani akart. A tartalomnak megfelelő adekvát művészi forma érzékeny meglelése oly meggyőző ebben az alkotásban, hogy utólag más megoldást hiába is keresnénk, ezt találjuk a legkifejezőbbnek, az egyedül alkalmazható- nak,s bármennyire is ellentmondásosan hangzik, a mű szerves egységébe nemcsak beilleszkedőnek, hanem azt nagyszerű kötőanyagként összefogónak is.

Aki Szabó Bélát nemcsak műveiből, hanem közvetlen, személyes kapcsolatból is ismeri, a könyv elolvasása után újra rádöbben arra az igazságra, hogy a művészembert, az írót mélyrehatóan, igazán, teljes egészében megismerni csak alkotásaiból lehet. Szabó Bélára ez a megállapítás talán hatványozottan érvényes, az ő esetében könyvei többet mondanak róla, mint tíz év mindennapi kapcsolata, és Az élet peremén — jellegénél fogva — ebben, a sorban a legfontosabb szerepet tölti be. Kitárulkozását itt nem gátolja szubjektív vagy objektív körülmény, őszintesége, nyíltsága, igazmondása fenségesen hömpölygő folyam, amelynek medrét az író szilárd talapzaton nyugvó társadalom- és élet- szemlélete szabályozza. Izgalmas dolog nyomon követni a nagy irodalmi becsvágytól fűtött kis szabósegéd élete sorát, attól a pillanattól kezdve, hogy minden idegszálával, vágyával és törekvésével szabadulni akar Nagymihály, a vidéki kisváros áporodott légköréből. Szárnyszegettnek, béklyóbavertnek érzi magát, el akar jutni a nagyvárosba, amely vonzza, mert ..ott nyomták az újságokat, regényeket, meg az izgalmas kommunista röplapokat“. Menekül és szökik, búcsúzva, de többnyire hátra sem nézve, Prága, Bratislava és Kassa utcáit járja és elvetődik Magyarországra is. Hol van munkája, hol nincs, hol hétrét görnyedt testtel tűvel, cérnával, gyűs'zűvel felfegyverkezve küzd a megélhetésért, hol verseskötetén, regényén dolgozik, olvas, tanul, a megszállottságig felfokozott akarattal. És útja mindig visszakanyarodik a szülővárosba, mert már nem bírja az éhezést, a nyomort, mert úgy áhítoz- za az anya szeretetét, mint a szikkadt, megrepedezett föld a kenyérmagot csírává bomlasztó esőt: „mindig újra visz- szakerültem, mint a feldobott kő, amely minduntalan visszahull a földre“.

Szabó élete a társadalom rákfenéire sugárkévét vetítő munkásírók életét példázza a masaryki és beneši álhumanista

polgári köztársaság világában. Az irodalom magánügy, s ha igazat akarsz írni, vess magadra, tartsd magadat a felszínen, ha tudod, segítséget csak azoktól remélj, akik hozzád hasonlóképpen szemben állnak ezzel az úri renddel, szenvedj, nyomorogj, éhezz! Szabó Béla vállalja ezt a sorsot, de nem- krisztusi türelemmel, beletörődéssel, hanem célja tudatában — mindig és mindenhol író akar lenni — elszántan, dühvei, gyűlölettel, harcolva, küzdve, verekedve. Ez életének értelme, ez adja élményanyagát, ez avatja az elesettek, a nyomorgók, az élet perifériáján élők hiteles szavú írójává. S ez a megtörhetetlenség, ez a rendíthetetlenül szívós akarat, amely minden keserűséget, megaláztatást és vereséget át tud hidalni, olyan kimeríthetetlen erő forrása, amely mindig és minden körülmény közepette talpon tartja az írót, nem engedi, hogy meginduljon, letérjen a magaválasztotta útról. Szabó Béla éppen ezért helytállt akkor, amikor az irodalom magánügy volt, és akkor is, amikor 1938 után, a fasizmus előretörése következtében az irodalmat „még a magánügy sivár lehetőségeiből is száműzték“.

Nem véletlen, hogy első verskötetének címe „Éhes vagyok“ volt, mint ahogy az sem véletlen, hogy „Az élet peremén“ talán legtöbbször ismétlődő szava az „éhség“. Nehéz volna hirtelenében megmondani, hogy a világirodalomban ki írt így, ilyen meggyőző művészi erővel erről a gyomort mardosó, kínzó érzésről. Joggal mondja Szabó Béla: „E téren, az éhség hirdetésében, a kapitalizmus e korcsszülöttének a leleplezésében verhetetlen voltam.“ Csak az beszélhet erről ennyit és így, aki az iskolában keserűséggel nézte vajas zsemlyét majszoló diáktársát, aki még az esküvője napján is éhezett,^ aki úgy tudja leírni a kenyérdagasztás és sütés ünnepi perceit, mit Szabó a Mindennapi kenyér című fejezetben: „És íme, feltámadt a kenyér, kikelt forró sírjából és megszületett barnán, fényesen. Fényes és vidám az anyám arca is, csak szeme sarkában fészkel lágyan a fáradtság. Munkáját azonban pillanatnyi pihenés nélkül folytatja, végigsimít a cipókon nedves, vizes ujjaival, megmossa pirosló barna arcukat, akárcsak gyerekei arcát. Végre leül, ölébe rakja fáradhatatlan kérges kezeit, mintha pihenne, de nem pihen, lázasan él benne az idő tovább, gyűjti az erejét és szívében már ebédre melengeti a krumplit, amely szürke akár a rög, mégis az otthonunkban olyan a rangja, mintha a kenyér ikertestvére len-