Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - LÁTÓHATÁR - V. EM. GALAN: A szocialista realizmus kérdései és a revizionizmus

zonyos kettősségről beszélnek, amely a művészet és minden jelenség születését és fejlődését meghatározza, de azzal a felhívással végzik, hogy a „tudatos tényező“ hatókörét éppen e „tudatos tényező“ elleni harcra szűkítsük le (tudatosan). Az egész zűrzavaros fejtegetés végén pedig bevallják, hogy felfogásukban, mint általában a reakciósok felfogásában, a másik tényező vagyis az „ösztönös tényező“, a „vitális spontaneitás“ képviseli azt az alapelvet, amely meghatározza „a valóságos élet formáit és tartalmát s amely felé az új valóság ösztönösen halad“. Ez az alapelv szerintük: „a legkülönbözőbb formákban jelentkező határozott szembeszegülés a bürokratikus diktátummal“. A revizioniz- mus efeztétái ugyanis hatalmas folyamatnak tekintik a „szocializmus“ kialakulását, amelynek során: „a vitális spontaneitás hullámait szüntelenül bürokratikus intézkedések hullámai követik: a bürokrácia azonban állandóan teret veszít, a vitális spontaneitás viszont állandóan teret nyer ebben a folyamatban“. Igaz, hogy mindezek után, vagy előtt a revizionisták „az élet ösztönös jelenségei tudatossá tételének szükségességéről; is hajlandók beszélni, azonban azzal a feltétellel, hogy ez a „tudatosság“ semmi körülmények között se jelentse a munkásosztály társadalmi tudatát, a „történelmi szükségszerűség“ pedig abban álljon, hogy a munkásosztály „életébe hatoljon be“ — akár „öntudat, akár „vitális spontaneitás“ címen — a burzsoázia osztály-ideológiája.

Jól tudjuk, hogy azt a harcot, amely a „tudatos művészetért“, azért a művészetért folyik, amelyben az eszmék mélysége és a tudatos történelmi tartalom a cselekmény élénkségével és gazdaságával párosul (— amikor Engels arról beszél, hogy a tudatos történelmi tartalom párosul valamivel, ezzel azt is feltételezi, hogy a tudatos tartalom létezik —) nem valamilyen „bürokratikus diktátum“ indította el; ezt a harcot nem mesterségesen szították fel a marxizmus megjelenésekor, vagy a szocialista realizmus létrejöttével. A művészeknek a „tudatos művészetért vívott harca egyszersmind szerves része volt annak a küzdelemnek, amely az emberi öntudat kialakulásáért folyt, a művészetek segítségével is; szerves része annak a nehéz drámai küzdelemnek, amelynek révén az emberiség, történelmi fejlődésének bizonyos magasabb fokára ért el; amikor a természet és a társadalmi élet sokoldalú ismerete, a társadalmi tudat már objektív történelmi szükségszerűségként jelentkezett.

Köztudomású, hogy a múlt idők sok kiváló művésze milyen drámai döntések elé került, amikor megsejtette a korában éppen csak felbukkanó, de a jövendő felé mutató történelmi szükségszerűséget, s művészi gyakorlatában is érvényesíteni próbálta sejtelmeinek következményeit, azonban áthághatatlan akadályokba ütközött: a kor lehetőségei által megvont határokba. Vajon Gogol nem attól való félelmében égette el a Holt lelkek második kötetének kéziratát, hogy tehetségét és képzelőerejét esetleg, félreértésből, az „igazságtalanság“ szolgálatába állítja? És vajon nem éppen erről, a tudatos történelmi tartalom keresésének drámájáról beszél Balzac több művének előszavában? Az a Balzac, aki megsejtette, mit követel az élet az írótól, (hogy tudniilik „engedelmeskednie kell egy igazságnak és minden következményének“), az a Balzac, aki az irodalom egyik törvényszerűségét abban látta, hogy a mű hősei csak akkor hosszúéletűek, ha a „jelen nagy megjelenítői“, ha „koruk méhében fogantattak“, vagyis ha az „élet nagy érdekeihez kapcsolódnak“, — ez a Balzac írta a következőket: „Nem elegendő, hogy ember légy, egész rendszerré kell válnod; a géniusz csak akkor teljes, ha alkotó ereje az alkotás rendszerezésének képességével párosul; nem elegendő megfigyelned és megfestened a világot, hanem bizonyos céllal