Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - HAGYOMÁNYAINK - RÁCZ OLIVÉR: Halász-Hradil Elemér
HAGYOMÁNYAINK Halász-Hradil Elemér A szűk és jellegzetesen enyhe ívbe hajló Fegyverház-utca Kassa egyik legrégibb, legsajátságosabb utcája. Környékén városfal és bástya maradványok őrzik a város múltját, az utca pedig egy rekonstruált és restaurált bástyatorony falai mögött meghúzódó festői műteremben őrzi Halász-Hradil Elemér gazdag és értékes életművének emlékét. Halász-Hradil Elemér, a Morvaországból Miskolcra származott Hradil Vencel panoráma- és címképfestő, karmester és valdhornista, mellesleg a königratzi ütközet egyik résztvevőjének a fia, éppen hatvanöt esztendővel ezelőtt került első ízben Kassára. Nem utazott, nem jött, nem is költözött: került. Sodródott, mint a guruló kő, melyet mások léptei görgetnek tova, vagy mint a teleírt papírlap, amelyet a szél perget maga előtt. De hadd beszéljen erről maga az illetékes, maga a teleírt papírlap: Halász-Hradil Elemér naplója, amelyet a művész Kassán élő fia volt szíves rendelkezésemre bocsátani: „Wienben több hónapon át mint közönséges mázoló napszámos gépeket festettem. így dolgoztam Wienben másfél esztendeig, elégedetlen címfestő és mázoló, míg egyszer eljött a sorozás napja és én ősszel bevonultam. A beosztás Lőcsére sodort, a 34. gyalogezred egyik századához. A lelkem össze volt roppanva, hiszen jobb érzésű embernek nem volt való a primitív katona-élet... Igyekeztem az emberek kedvében járni. Volt ott egy bugris szolgálatvezető őrmester, aki megérezte, hogy írni, rajzolni tudok, s Kassán lakó ideáljának borítékokat címeztetett velem.“ A véletlenek újabb véletleneket kapcsolnak egymásba: a gyönyörű betűkkel rajzolt borítékok egyike a kassai hadkiegészítő parancsnokság egyik tisztjének a kezébe kerül, s Halász-Hradil Elemért, a szép írású közkatonát egy szép napon ezredparancs rendeli be Kassára, a hadkiegészítő parancsnokság irodistájának, így kerül Halász-Hradil Elemér Kassára, s a szépírású közkatona itt kezdi meg festőművészi pályafutását: tisztjeiről festeget portrékat. De beszéljenek erről ismét a napló kedves öngúnytól, a sok küzködésben, megpróbáltatásban meg- patinásodott, kissé talán el is túlzott öniróniától sugárzó sorai: „Amikor 1897 őszén az öreg katonák leszereltek, én még nem voltam kész az ezredesekkel... De hogy ezek némelyike hogy nézett ki képeimen, legjobban bizonyítja az, hogy évek múlva, mikor, gyakorlatokra vonulgattam be, többeket, akiknek a fejük a képeken olyan lett, akár a dézsa, önszántamból átfestettem...“ Egyszer egy valóságos, élő tábornokot is lefestettek vele, s bár ülés közben saját bevallása szerint a szemét is legfeljebb lopva, olykor-olykor merte ráemelni a hatalmas sarzsijú modellre, a kép mégis nagy sikert aratott: „ ... a kitüntetéseit olyan ragyogóra festettem, hogy azok tetszettek a legjobban.“ Döcögős, csalóka indulás volt ez egy sóvárgó lelkű fiatalember, egy érzékeny művésziélek számára: a gépmázolástól minden előképzettség, tanulmányok és tapasztalatok nélkül egyszeriben az arcképfestéshez átlendülni, s a legveszedelmesebb buktató éppen a látszólagos sikerekben rejlett: valóban művészi ön-
