Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban

eszmei szervezetté, s ez alkalomból a tagok a szocialista realizmus művészi és eszmei programja mellett nyilatkoztak, ez a szervezeti forma és a jelentkezési ívek aláírása már magában véve meghozta az igazi eszmei életet. Ez öncsalás volt. Éppen az SZKP XX. kongresszusa segített hozzá, hogy erélyesen megszabaduljunk az életről táplált efféle helytelen elképzelésektől. Ez jutott kifejezésre teljes mértékben II. kongresszusunkon is.

Kopecký elvtárs az országos pártkonferencián ezt a jelenséget irodalmi életünk ideológiai és politikai összetételével, sok kommunista író politikai és eszmei éretlenségével, tapasztalatlanságával magyarázta, amely körülményeket az ellenséges elemek használták ki. Nejedlý elvtárs már 1948-ban felhívta erre a figyelmet mondván: „Ne feledjük, hogy íróink többsége csak nemrég szocialista.“

S. K. Neumann ezzel kapcsolatban megjegyzi: „A kommunizmus iránti rokonszenv egyszerűen nem jelent időálló értéket, ha nem támasztja alá oly mérvű elméleti tudás, amely nem ábrándokat kelt, hanem a biztonság forrása.“

Egyszóval az történt, hogy egyes politikailag tapasztalatlan, csak nemrég szocialista emberek a dogmatizmus és a személyi kultusz éles kritikájának hatására elvesztették lábuk alól a taíajt, ideológiailag dezorientálódtak s a szabadságról és demokráciáról vallott kispolgári elképzelések talajára tévedtek. Ezt a helyzetet magától értetődően igyekeztek kihasználni azok az emberek, akiknek sem az irodalom, sem a szocializmus nem szívügyük.

„A NEMZET LELKIISMERETE“

Ebben a légkörben született meg a kongresszuson a jelszó: „Az írók a nemzet lelkiismerete“. Ezt a jelszót természetesen ki-ki másképp értelmezte és különféle értelemmel telítette meg. Bírálat alá vevén e kongresszusi jelszót hangsúlyozom, hogy egy bizonyos politikai értelmezését tartom szem előtt, amelyet legszembetűnőbben Václav Kaplický fejezett ki, a kongresszuson ezeket jelentvén ki:

„Véletlen talán, hogy kongresszusunk éppen itt, a nemzetgyűlés épületében ülésezik? Vagy talán véletlen az is, hogy kongresszusunk az új fordulat korszakának küszöbén ül össze, melyet a szovjet nép képviselői nyitottak meg a XX. kongresszuson? Népünk a köztársaság legkeletibb végeitől Ašig, a déli határoktól az északi hegyekig figyelemmel kíséri ülésezésünket és talán többet is vár tőlünk, mint amennyit adhatunk. Önkéntelenül a nép szószólói lettünk, mert nincs remény rá, hogy a képviselők összeülnének és ők beszélnének helyette. Hassa át tehát a kiáltványt, amellyel e kongresz- szusról a cseh és a szlovák nemzethez fordulunk, az írói kiáltványok régi hagyományának szelleme.“

Ilyen politikai értelmet adtak egyes írók a kongresszus jelszavának „az írók a nemzet lelkiismerete.“ Ügy kezdtek beszélni az írókról, mint a nép nem választott képviselőiről, akiknek politikai és társadalmi feladata arra ösztönözni a népet, hogy mondja meg „azoknak ott fönn“, mit gondol róluk.

A „Szabad Európa“ külföldi rádióadásai ezekben az órákban Ferdinand Peroutka vezetésével teljes gőzzel dolgoztak.

Štoll elvtárs a továbbiakban rámutatott arra, mennyire helytelen az úgynevezett írói manifesztumok hagyományairól beszélni és ennek ürügyén az írókat a nemzet lelkiismeretének tüntetni fel, hisz ennek legszembetűnőbb cáfolatát a Peroutka szerkesztette „Lidové Noviny“ című lap hasábjain találhatjuk meg. Majd így folytatta: Ojból hangsúlyozom elvtársak, távol áll tőlem, hogy egy kalap alá vegyem és váddal illessem azokat, akik e jelszóval léptek fel és úgy értelmezték, hogy a nép érdekeit kell tolmácsolniuk. Röviden rá akartam mutatni csupán, milyen politikai tartalmat adtak e jelszónak ellenségeink.

Ezzel zárom is történelmi visszapillantásomat, mert úgy hiszem, kimerítettem szokat az alapvető eszmei momentumokat, amelyek a „II. kongresszus“ úgynevezett „szellemét“ hozták létre, amelyet pártunk joggal megbírált és amelytől kritikus módon tudatosan szabadulnunk kell. Nyilván a Masaryk —Beneš féle ideológia ócska kelléktárának maradványairól van szó, amely a pártunk részéről vele szemben megnyilvánult éles bírálat után álcázni próbálta magát és egybeolvadt a revizionista törekvésekkel. Mindeme irányzatoknak első indítéka az a törekvés volt, hogy így vagy úgy szembe állítsa értelmiségünket a munkásosztály forradalmi pártjával — vagyis Stránsky és Peroutka régi, de mindenképpen meddő és hiábavaló rögeszméje.