Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - DISPUTA - TURCZEL LAJOS: Költészetünk helyzete és problémái
egy másik fontos követelményénél: a költői mesterségbeli tudásnál, illetve a költői alkotás művészi színvonalánál. Kötészetünket mint egészet nézve, sajnos ebből a szempontból sem állunk jobban, mint az eszmeiség, pártosság tekintetében. Ha eszmei elszegényedésről és hézagosságról beszéltünk, akkor nyugodtan beszélhetünk művészi szürkeségről is. Egy kézen megszámlálhatjuk azokat a költőinket, akik már alaposabb mesterségbeli tudással, szigorúbb művészi ökonómiával (arányérzékkel és mértéktartással) rendelkeznek; akik ezeknek az alapadottságaiknak a birtokában egyenletesen termelnek; akik tehát adott fejlődési fokukon, viszonylagosan kiforrott költőknek tekinthetők. Sokkal több az olyan költő, aki esetleg nem tehetségtelenebb a kiforrott költőnek nevezhető valamelyik társánál, de még nem tudta megszerezni a tehetségének vagy eszmei felfegyverzettségének megfelelő alkotó biztonságot; aki formai kísérletezgetések vagy a mesterségbeli tudás hiányosságai miatt egyenlőtlenül és gyakran a saját átlag színvonalán alul is termel. Vannak aztán olyanok is, akik a költői mesterséggel nehezen küzdenek és termésükben ritkán csillan meg fejlődést ígérő érték. A művészi színvonal fokozatos emelése költészetünk fejlődésének elengedhetetlen feltétele. E téren — az egyéni tehetségi adottságok mellett — elsősorban a költők szívós, fáradságot nem ismerő önművelésének van fontos szerepe. Ezzel persze nam akarom csökkenteni a kritika felelősségét sem. A művészi színvonal emelése terén a mi kritikánknak is sok a behozni valója. A jövőben sokkal nagyobb teret kell szentelnie a versek formai-művészi követelményeinek: műfaji, szerkezeti, versformái és nyelvi elemeinek. A Szovjet Irókongresszus minőségi célkitűzéseit nekünk is komolyan meg kell szívlelnünk és irodalmunk további lépéseinél szem előtt tartanunk. Akkor azonban, amikor ezeket a célkitűzéseket a mi körülményeinkre aplikáljuk, ne feledkezzünk el harmad - virágzásbeli irodalmunknak, különösen költészetünknek sajátos fejlődési körülményeiről sem. Első- és másodvirágzásbeli költészetünknek a felszabadulás utáni tabula rasaja, új költészetünknek hagyomány és művészi gyakorlat nélküli elindulása természetszerűleg nem maradhatott következmények nélkül. Költészetünk művészi érése magától értetődően lassúbb lett és az eddig megtett tíz esztendő nem hozott, nem hozhatott nagyobb minőségi változást. Summa summárum: annak ellenére, hogy már a második lírikus nemzedékkel dicsekszünk, költészetünk fejlődésében még mindig az alapok lerakásánál tartunk. Az alapok lerakásánál pedig még nem hanyagolható el a mennyiségi tényező, a nagyobb türelemmel gyakorolt kiválasztás sem. Hálistennek, az Irodalmi Szemlével megvan már az az eszközünk is, amelynek a segítségével a szükségszerű mennyiségi szempontot ésszerű egyensúlyba tudjuk hozni a minőségivel. Az Irodalmi Szemlének két fő feladata van: irodalmunk eszmei irányítása és a művészi színvonal intézményes biztosítása. A művészi színvonal biztosításában e lapnak a regulátor szerepét kell játszania és az alsóbb fokokon végrehajtott széles kiválasztás minőségi eredményeit, művészi igényességre mozgósító erővel kell jeleznie. III A szovjet írók kongresszusán a költői mesterségbeli tudás problémájának az elemzése kapcsán felvetődött a következő speciális kérdés is: „Vajon joga van-e az írónak, hogy a mesterségbeli tudás tekintetében megelégedjék a XIX. század íróinak munkamódszereivel, amikor legújabb könyve az atomhajtású motorok valamelyik újítójának a kezébe kerülhet?“ Erre, maga a kérdést felvető Fegyin válaszol. Felelete így hangzik: „A klasszikusoktól tanulva, művészetük gazdag tapasztalatait elsajátítva a szovjet irodalom vérszerinti kapcsolatban van saját korával, a szocializmus korával. Ez azt jelenti, hogy az irodalom nem feledkezhetik meg kötelességéről: új művészi formákat keresni,
