Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - DISPUTA - TURCZEL LAJOS: Költészetünk helyzete és problémái

Tőzsérről a költőről tudjuk már azt, hogy „nem hajlik sem új, sem régi úrnak", és ha kell: „az oszlopigazságoktól sem riad“, de nem tudjuk azt, hogy mik azok az oszlopigazságok, amelyek előtt ő is meghajtja konok fejét.

A politikai és technikai fejlődés az emberiséget ma kérlelhetetlenül válaszút elé állítja. Két dolog között lehet választani: A különböző ideológiajú társadalmi rendszerek békés együttélése — és a nukleáris háború között. A haladó erők az egész világon arra törekszenek, hogy népüket és' az emberiséget az első út helyességéről és létfontosságáról győzzék meg. A szocialista költő ebben, az emberiség puszta létéért és boldog jövőjéért egyformán folyó harcban nem hallgathat. Neki a művészet eszközeivel világosan és szenvedélyesen kell kinyilatkoztatnia közvéleményalakító állásfoglalását, ha a népének a petőfii értelemben vett igazi költője s a pártnak valóban megbízható segítő társa akar lenni.

Félreértések elkerülése végett a mondottakkal kapcsolatban még két dolgot szögezünk le:

Először: sem Tőzsértől, sem Cselényitől, s egyik költőtársuktól sem akarjuk azt, amit Fábryval együtt úgy nevezhetnénk, hogy „pártos imamalmozás“, „jelszó- gargarizálás“. Van egy régi jó bibliai mondás: Nem az, aki azt mondja atyám, atyám, megy be a mennyek országába, hanem aki atyám akaratát cselekszi.

A szocialista művészet nyelvére lefordítva ez így hangzik: nem az a jó pártos költő, aki csak gargarizálni tudja a párt és a szocializmus nevét, hanem az, aki költői gyakorlatában szenvedélyes hittel és művészi erővel cselekszi azt, amit a nép érdeke, a szocializmus fejlődése, az emberiség békeügye, az írástudóktól megkövetel.

Másodszor: az, hogy bizonyos eszmei hiányosságokra és hézagosságokra Cselényi és Tőzsér költészeténél mutattunk rá, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az eszmeiség követelményei szempontjából csak ennél a két költőnél, illetve csak a fiatal költőknél lenne baj. Ismételjük azt, amit fentebb mondottunk: az eszmei elszegényedés, eszmei hézagosság — csekély kivételektől eltekintve — egész mostani költészetünkre jellemző. Ha kivételeket akarunk felsorolni, akkor jóformán csak Bábira és Gyurcsóra hivatkozhatunk, akik fellépésüktől kezdve következetesen költői hivatástudattal haladnak az útjukon; nem félnek a „prózai“ és „politikus“ témák buktatóitól, és nem fékezi őket a sematizmustól való félelem merevgörcse.

Ez a merevgörcs költőink nagy részénél még mindig megvan, és költészetünk eszmei és ezzel kapcsolatos tematikai elszegényedése véleményünk szerint elsősorban az ő számlájára írható. Számos példát hozhatunk fel erre az állításunkra: Itt van Ozsvald Árpád, aki — mint már mondottuk — a szegényparasztságunk tegnapi sorsáról hiteles művészi képeket nyújtott; ennek a néprétegnek mai életéről azonban jóformán még nem is szólott. Dénes György évek óta félve kerüli a közösségi témákat és költői gyakorlatában az élettől visszahúzódva, alkimista módján keresi a költészet varázsszavait, a költői kifejezés csalhatatlan módozatait. Tőzsér Árpádról biztosan tudjuk, hogy magánemberként és pártemberként erősen foglalkoztatja őt a világhelyzet és a béke ügye; mint köítő a béke szolgálatában — ars poeticáján kívül — nem írt még számottevő verset. Cselényi — mint láttuk — írt, de az eszmeileg félresikerült. Cselényinél más példát is felhozhatunk. Róla köztudomású az, hogy élet- és vüágérzése a kozmoszra, „a határjanincs végtelenre“ is kiterjed. Csodálatos tehát, hogy ilyen érdeklődésű költő létére még egy nyúlfaroknyi verssel sem reagált azokra a fantasztikus eredményekre, amelyeket az emberiség, elsősorban a Szovjetunió az