Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - HUSZÁR SÁNDOR: Jött egy lány a telepre (Elbeszélés)
— Arra vágyik, hogy elnyújtózzék az ágyon és élvezze a tétlenséget, a csendet. Vagy tudomis én, talán arra, hogy játszódjék a gyerekkel, hogy megdobálják egymást diványpárnákkal... És valaki kedvesen szóljon hozzá: fáradt vagy, kedves? Csak azért, hogy felelhesse: nem vagyok fáradt Saptemar arca most merevebb, már nem ír. A rossz szobrászok, ak'.k^ek képzelete megfagy a dolgok felületén és nem tud elhatolni a lélekig, ilyennek ábrázolják az öntudatot,' ahogyan most Saptemar így a messzeségbe néz — Nem gondolja, hogy kicsit igazam van, titkár elvtárs? Nem felel. Persze, csodálatos, amit az ember itt művel. De ... hogy értessem meg ma— Persze, csodálatos, amit az ember itt művel. De ... hogy értessem me 7 magam Önnel? ... Lent a telepen láttam egy kis virágzó almaíát. Bele volt taposva a sárba, alighanem traktor ment át rajta. Tudom, a terv, a brigád, meg a norma járhatott a traktoros eszében. Én ha el is késem a téglával, én kikerülöm azt a virágzó fát... A titkár feláll, tesz a tűzre. — Olyan maga is, mint az egyszeri moldvai ember — mondja — Elküldte az is a gyereket csorbáért egy cseréptállal, de mielőtt útnak indította volna, jól elverte egy fával, nehogy eltörje a tálat. Mert azt mondja, ha már eltörött az edény, nincs értelme úgyse megverni. — Miért vagyok én ilyen, titkár elvtárs? Gondolkozik egy darabig. Aztán elszánja magát. Ügy látszik, nyavalygásom- mal sikerült elvennem az ő munkakedvét is. — Hát idefigyeljen. Elmondok magának egy történetet... * * * Azt kell mondanom, rég történt. Ha utánaszámít, lehet, nem is találja olyan réginek. Amikor Piatráról idejöttem, én kergettem arrébb a juhokat, hogy a mérnökök be tudják mérni az egyik gyár fundamentumát. Ezért mondom, hogy rég volt. Mert ugye, azóta a harmadik gyárhoz fogtunk hozzá Nehéz volt. Egyik napról a másikra gondoskodni száz, kétszáz, háromszáz, ezer, később többezer ember élelméről, lakásáról, meg mindenről Aztán látja, hogy van . . . Régen az emberek a pópához mentek: atyám, mondj misét, derítse ki isten, kinek van igaza, mert né, Juon megdobta a tyúkom lábát A többit már tudja. Most, ha Mitica, a bérszámfejtő késik egy napot a bérrel, idejönnek. Ha — mint most is, hogy ünnep lesz — a pék akkor osztja az élesztőt, amikor a munkások gyűlnek ki a váltásból, és sorra kell várni emiatt, csak beállítanak: eljöttünk mi is, elvtárs, hallgasd meg a panaszunkat... Hát ez már így van. Meg aztán sok ember jár erre, mifelénk. Bár nem olyan sokféle Az egyik fajta olyan, mint Dobó Marci, a székely ács. Ismeri. Amikor idejött — úgy csalogatta le a főmérnök, dolgozott vele más munkatelepen, — megállt itt a sarkon, ahol most az élelmiszerbolt van. Azt mondta: aztán mit kell építeni, hallják-e? Mert én akárminek nem fogok neki. Ha szép munka van, maradok. Ha csűröket kell építeni, elküldöm az inasomat. Mert — azt mondja — bennem megvan az a kutyaság, hogy én szeretem látni a kezem nyomát messziről. És sok ilyen ember van még itt. Aztán van másféle is. Olyan, akit mindenünnen kitettek, kit ezért, kit azért. Eljön ide, mert itt jól fizetnek. Az ilyen, ha a körme alá néznek, elvégez min-
