Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - FARKAS JENŐ: Anyatej (Vers)

FARKAS JENŐ

Ott született a kékárnyú bükkös alatt, hol a csendet tarka rigók riogatják, hol a gerle se búsul.

Ott, hol az ér kavicsot görgetve iramlik s árnyas lombokon át csak lopva les be a holdfény.

Ott született az őzgida. Bársonyos fűbe fekü'Jt. Szeme tágra nyitva kereste az errúőt, az élet halk-csobogású forrását.

Anyatej! Belőled szívja mohón ki állat és ember a jóság tiszta aranyját.

Benned szunnyad az izmok acélja s a csóknak

íze. Tebenned rejlik az ész. Belőled pattan ki a szikra,

mely lángba borítja a földet s az égre szökik, hogy

fényesség legyen ott, hol a köd még kínai falként

tiltakozik.

Őzgida, sejted-e mindezt?

Szád szélén hábosan csurran a tej. Napok óta szívod anyád tőgyét. Kinevet a bokor. A pázsit ujjong, mert nem legeled le, csupán itt-ott tör le patád egy gyenge virágot.

De elég! Már itt az idő. Anyád is élni akar szabadon. Csendes tisztásra vezet ki s lassan köröket írva köréd, legelve kerülget.

Egyre tágul a kör s te csupán szemeddel követed, anyád már valahol benn jár a bükkös ölén, de megejt a varázs, és nem tudod, merre szaladj el.

Végre patája neszét se hallva felállsz s fanyarul kóstolgatva elébb a friss füveket s a gyenge levélkét, nyafogsz s eszedbe se jut a tej szaga. Érzed: ' jó a réti eper, szúr a kökény s nem kell a vadalma.

Emberi sors a te sorsod, kis gida, hidd el!

Minket is langy anyamellnek édes bimbaja táplált.

Jött az idő és távolodó köröket írva, a jóság messze szökött.

lm, azóta, kóstolgatjuk a földi gyümölcsöt, levegőt, folyamok erejét s tengerek titka kitárul.

S mint valaha néztük a hamvas anyamell csillagait, most

jenn az ég kebelén, hol jelhők fátyla közül

kivillan a hold, ez a bájos szűzi mell babonázva,

oda vágyik az ész, meg a szív, meg a lélek,

s utat törve a gazba, előre: maholnap

megtudjuk, édes-e íze a messzi Tejútnak.