Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Res poetica II
tészetről nem lehet mondani! Mindennek legitimációja a költészet. Amit ez nem igazol, vagy, ami ezt nem igazolja, az nem létezik! A rés poetica — a költészet ügye —, nem más, mint a rés humana — az emberség ügye. A költészet az ember dolga, a költészet az emberség műfaja. Próbáld tagadni a lírát, próbáld elvonatkoztatni a humánumtól: nem tudod! Próbáld kisebbíteni a humánum szerepét: nem lehet. Immár halhatatlan halott strázsálja a kettő egy-igazát, a jövőt, melyet kiteljesíteni, valósítani, költészetté egyenlíteni az utánajövőknek — és itt elsősorban a fiatal költőknek — kell! Nem hiába idéztük fejtegetéseink állandó példázataként J. R. Bechert. „Ember- ország'ez, pontosan ennyi, a mi vox humanánk végértelme is! Ez, ennyi volt költészetünk döntőn ihlető címadása. 1922-ben Komáromban jelent meg Földes Sándor verskötete, kezdeti líránk legfontosabb könyve, és a címe — „Emberország“ volt! A költő háborúból jött, embertelenségből — a semmibe. Porban ült, de magasabban érezte magát, „mint a madár a fellegek felett, mert az ember magassága az Ember!“ A háború az ember embertelenségi viszonylata. Amikor a történelem háborút realizál: a rés poetica a rés humanával azonosul. Vétóvá, ellenállássá, non possumus-szá. A költészet szinte automatikusan szakad el az embertelenségtől. „S ha késlekedik az okosság, Nem poéta-fajták okozták“: Ady azonnal és azonmód különítette el magát és céhét a háborútól. A költészet ügye nem válhatott az embertelenség dolgává. A rés poetica: rés humana! A humánumról van szó, mely napjainkban — az embertelenségi szektor növekedésével — újra morális erő lett. A humánum és a költészet találkozása, egyenlítettsége, napjaink legbiztatóbb tünete. A humánummal szemben világpusztító embertelenség áll: az atomfasizmus, a világfasizmus. Amikor az imperializmus eljutott az atombombához, a költő őrszerepe is felfokozódott: most ért el strázsája legválságosabb fordulójához: a lenni vagy nem lenni világpróbájához! A világfasizmust világprovincializmus hozta létre. Ez a világprovincializmus: líra-ölő, embertörpítő szűkítés. A rés poetica mint rés humana az atomfasizmus reális ellenszere: az emberiség anyanyelve embert mondva, védve, tudatosítva — világot tágít. A költészet jelentősége, létfontossága kézzelfogható valóság lett: a vox humana ma történelmi tényező! A szlovákiai magyar irodalom eredendő és összegező lényeg jegye: a szocialista vox humana. A harmadvirágzásban csak ez jelentheti a kontinuitást, a meg- szakíthatatlan folyamatosságot: ami e konstellációban adottságot és elkötelezettséget jelent: zálogot, hitelt, létjogosultságot és létbizonylatot. Tegnap ez a vox humana az antifasizmusban lelte meg legsajátosabb világhangját és így ma csak a béketudatosítás lehet összegező és folyamatossági önkifejezése: világadaléka. A különbség mindössze annyi, hogy most világfasizmusról van szó, atomnihilizmusról, melynek végeredménye a mindenki pusztulása lehet. E közös, közösítő, tömörítő világ veszéllyel szemben minden regionalizmus, provincializmus — bűn: az atombomba nem ismer elzárkózást, begubózkodást, struccfejet és menekülést. Az atomnihilizmust — a közös veszélyt — csak az emberség anyanyelvén lehet eredményesen tudatosítani és mulasztani. Értitek most már, hogy e veszélyponton mit jelent a líra szürkülése, apadása és kihagyása?! A fasizmus provokációi, kísértései, fenyegetései ellen egyszer már megálltuk helyünket és próbánkat. Kisebbségi irodalom voltunk, és mégis önmagunknál többet adhattunk és mondhattunk. A regionális adottság azonnal megszűnik.
