Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Res poetica II
ezzel a rájuk rakódott rekvizitum-réteggel kell megbirkóznia, hogy újat, lényegeset mondhasson. Becher szinte evangélista módján írhatta „A nagy terv“-et: itt a valóság azonnal szimbólummá vált, a realitás csodává: idenézz világ! Amikor Becher a Turkszib-ról énekel, a Kazahsztánt Szibériával összekötő 1442 km-es vasútvonal építésének legjellemzőbb tüneteként azt emeli ki, hogy az első próbaút vonata öt kocsiból állott: „egy vagon búza, egy vagon fa, egy vagon kőszén, egy vagon traktor és egy vagon tele könyvvel“. Ez a nyűgöző szimbólumvalóság szinte önmagától fut a költő tolla alá, itt az élmény automatikusan hozza, mondja és kiáltja világgá a formát, melynek tartalma: a tett! Itt az élmény tényleg az lett, amivé az élmény és költészet viszonyának egyik tegnapi teoretikusa, Oskar Walzel, formulázta: „boldogító megragadása a jelentősnek“. Mint mindennek, a szocializmusnak is vannak lírai hullámvölgyei. A költészet egyik előfeltétele a lírai atmoszféra, és a homo oeconomicus nem éppen lírai anyag. Durva, sántító magyarázatként Nietzsche egyik túlexponált mondata kínálkozik ide: „Ha az élet a tökéletes államban rendeződik, akkor a jelen nem szolgáltat többé lírai motívumot“. Petrik József verse — „Költőbarátomnak“ — érezteti legjobban ezt a líraszürkítő változást: „Ajkadon megtört a szó, mint a sebesült madár röpte, hol a szív, mely csak ünnepelt s a hajnalokat üdvözölte? Ujjongva leltél itt hazát, most mégis te vagy a számkivetett? Ne vádold a józan időt, hogy álmaidban nem követett!“ A szocializmus a józanság, az építés periódusába ért: „Vele élj munkás köznapot, és azt keresd, mit rejt a holnap, friss erővel szálljon dalod, s az új napok majd igazolnak“, adja a költői tanácsot Petrik. A munkás köznapokról van tehát szó. E szürke heroizmus lírai adekvációjánál nincs nehezebb. Csoda, ha épp induló fiataloknak ez nem mindig sikerül?! De a meglátás és láttatás igyekezete megvan, és ezt kell észrevenni és a javukra írni! Vállalják és mondják a munkatudatosodást, úgy ahogy, őseik, hagyományaik: Móricz Zsig- mond és a Sarlósok is a munkatudatosításban látták a jövő lényegét. Fecsó versét „munkavágy“ egyenlíti: „Nem akarok hitványabb lenni, mint hőseink, a dolgozók, tudom, hogy munkás perceim követek, boldogsághozók“. A „Kortárs“-ban írja Komlós János: „Évekig tartott, míg kimondhattuk, hogy a valóság művészi tükrözése nem azonos a rímbe szedett vezércikkkel. Ma már nyilvánvaló, hogy a költőnek joga van sírni is, a termelési értekezlettől távolmaradni és ha kedve tartja, korándulni a természetbe vagy akár a kozmoszba“. És joga van különösen a fiatal költőnek. A líra: az élet teljessége és szépsége, öröme és fájdalma. A szocializmus a teljesítés teljessége, ezért nem lehet frázissá könnyíteni. A szocializmus: férfimunka. Őrizkedjünk a pártosság imamalmaitól, akik reggel, délben és este jelszavakat gargalizálnak: az Aczél Tamások megmutatták, hogy mit érnek! Líránk az évek folyamán főveszélyétől — a frázistól — megszabadult, és ennek oka a felület-optimizmus elvetése, a könyökből sematizmust kirázó egyszeregy elhagyása. Költőink elhagyták a túlkompenzált, harsány hangot: őszintébbek, jelző-vigyázóbbak, reálisabbak — és így líraiabbak!
