Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - LÁTÓHATÁR - STEFAN HEYM: Igaz történet (Elbeszélés, fordította Somló Miklós)

A hadnagynak semmi kedve sem volt hozzá. A tábornok, egy nagy hadsereg parancsnoka — magyarázta az ezredesnek — teljes mértékben hivatott arra, hogy egy szakasz katonát küldjön egyetlen bajor ember védelmére; hozzáfűzte még, hogy nagyon elfoglalja a szerkesztőségi munka. Az ezredes azonban mindenre csak annyit mondott, hogy jönnie kell.

— De miért? — csodálkozott a hadnagy.

Az ezredes hangja nagyon gondterhesen csengett.

— Ide hoztuk Bachleitnert.

Mit keres Bachleitner az ezredesnél, amikor odahaza volna a helye, egy katonai rendőrosztag védelme alatt? A hadnagy megigérte, hogy azonnal megy.

Az ezredes előszobájában a fal mellett egy pádon német civil ült. A hadnagynak nem volt ideje odanézni. Az ezredes irodája ajtajában várta. Bezárta az ajtót.

— Az ott kint Bachleitner — mondta komoran és megtörölte izzadt arcát.

— Tényleg? — érdeklődött udvariasan a hadnagy.

— Bachleitnert letartóztattuk.

A hadnagy nem szólt semmit.

— Védőrizet — magyarázta az ezredes. — A tábornok külön parancsára.

A hadnagy lemondott mindenről. Az életben vannak pillanatok, amikor az

események olyan váratlanul érik az embert, hogy a legkitűnőbb szónok sem képes gondolatait szavakba formálni. A hadnagy távozásra kért engedélyt.

— Ne menjen, kérem — mondta az ezredes. — Most nem hagyhat el bennünket. Meg kell magyaráznia a dolgot Bachleitnernek.

— Képtelen vagyok rá — tiltakozott a hadnagy. — A lelkiismeretem tiltja. Beszéljen vele másvalaki.

— De önnek kell vele beszélni! — ragaszkodott az ezredes. — Nincs más emberünk. Itt senki sem tud németül.

Senki sem tudott németül. Rendfenntartó szolgálatot teljesítettek az amerikai övezet második legnagyobb városában egyetlen ember nélkül, aki beszélt volna a lakosság nyelvén. A hadügyminisztérium is otthon hagyhatta volna ezt az ezredest Brooklynban, ahol mindenféle kis gengszterektől tovább zsebelhette volna az ötdolláros megvesztegetéseket.

A hadnagy meggondolta magát. ■

— Megpróbálok beszélni Bachleitnerrel.

*

— Herr Bachleitner! — A hadnagy odaült mellé és a háziorvosok szokása szerint gyengéden megfogta a kezét. — Szeretnék önnek valamit megmagyarázni.

Bachleitner a golyvája fölött szomorúan nézett rá.

— Nézze, Bachleitner úr, mi ugyan letartóztattuk önt, de ez mégsem komoly letartóztatás. Csak védőrizet.

A hadnagy el volt rá készülve, hogy ez a középkorú jóltáplált bajor felugrik, de azt mégsem várta, hogy akkorát ugrik. Megpróbálta felvilágosítani Bachleitner, hogy az amerikaiak védőrzete egyáltalán nem azonos a nácik véd- őrizetével. Bachleitner nem hitt neki. Nem hitt a hadnagy kijelentésének sem, misszerint ő, Bachleitner nagy szolgálatot tett azzal, hogy a nácik központi kartotékáját átadta és hogy az amerikai hadsereg aggódik az ő testi épségéért. És nem akarta elhinni a hadnagynak azt sem, hogy ez a védőrizet az ő javát, saját védelmét szolgálja.