Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - HÍD - JANKO KRÁĽ: Verbuválnak (Vers, fordította Tóth Tibor)
JANKO KRÄĽ T izenkét muzsikus húzza reggel óta, — Sej élet, gyöngyélet — visongat a nóta. Csődül a legénység a hangos kocsmába, középütt hét huszár a tob őrzőt járja, cifrázza, kurjogat, a szálló port rúgja, sandán odapislog a bámész fiúkra. Jankó, drága Jankó, fehérarcú rózsám, ne állj be közéjük, maradj te hű hozzám, kurta ködmön helyett zöld dolmányt kapsz menten elvisznek magukkal, isten látja lelkem! „Van, aki a sutból ki sem bújik szegény, de azt nem tudjátok, mit szenved a legény, mikor messze szállna, mint madár a napba, s forró vízként zubog minden gondolat ja, mikor vitéz nóta buggyan ki belőle s vágyait teríti a sivár erdőre, leikéből szakad ki a szó, mint a szikra, visszhang mégsem kél rá — szótalan a szikla. Még el sem hallgatott a hegyen az ének, máris kapcáskodnak odalenn a vének. Nem tudja már senki, tudni nem akarja, mi gyötri a legényt, mi űzi, zavarja. Atyja üti-veri, nénje megpiszkálja, kedvese is bántja, mással hírbe hozza. Anyám, édes anyám, ha szívből szerettél, ily sorsnak prédául miért is vetettél? Ügy hoztál erre az idegen világra, mintha kertnek lennék kitépett virágja; fiatal virágnak nem érzik illatját — miért ültették, ha úgyis kiszaggatják!? Keserves a sorsa aszálykor a rétnek, százszorta keserűbb sorsa a legénynek. Ha nem hull az eső, a harmat enyhet ád, a legényt sorvasztja, űzi-hajt ja a vágy. Az egy reménységen kívül nincsen mása: t sorsának talán lesz jobbra fordulása.“ Ül a lócán Jankó, mardossa a bánat, szívéből sóhaj kél, panasz szava árad, szeméből arcára sós könnyek ömlenek: „Hej, e rút világon örömöt hol lelek? Jó búzát kaszálni menjek az alföldre? Vagy szablyát viseljek oldalamra kötve? Kaszám köbe futhat s ketté törik menten, a kard megsebezhet, átjárhatja testem." Poharuk emelik, borral teletöltik, sarkantyúpengetve Jankóra köszöntik, s hogy üres a pohár, vígan paroláznak: „Miénk vagy már Jankó, jössz velünk huszárnak! Vesd le a ködmönöd, dolmányt kapsz helyette, ^Vcrbiwáhiak
