Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - MÁCS JÓZSEF: Bicikli (Karcolat)

patak mellől bukkan elő egy-egy asszony s nem szólnak semmit, nem böknek ki a szájukon egy árva mukkot sem, csak mosolyognak és szívből derülnek az igyekezetén.

De az utat sem lehet nevezni kihalt temetőnek.

Szekéren, kerékpáron, traktoron és gyalogosan sietnek be a faluba az emberek s feltartóztatják a tanulásban. Egyik is, másik is mond valamit és már egyenesen nevetséges, hogy mind egyet hajt, mintha könyvből olvasná.

— Sose erőltesd a lábadat, Pali — mondja öblös hangon az egyik.

— Nem megy az már ilyen későn — dupláz rá fintorogva a másik.

S nem győz eleget szégyenkezni meg bosszankodni a megjegyzéseken.

Ezek a bölcsek s okoskodók azt hiszik, hogy passzióból fanyalodott rá a

biciklire. Vagy valamilyen fiatalos nekibuzdulásból. Pedig dehogy. Megette kenyere javát, hamar fárad a szíve s a lába, de azért nem áll meg pihenni, megy még egy darabig a többivel s ráül a biciklire is, mert melyik paraszt tudna nyugdíjba vonulni időnap előtt, míg be nem kaparják a gödörbe?

Ha ötvenéves fejjel kerékpározni tanul, akkor nyilván nemcsak az ő akarata testesül meg a bizonytalan egyensúlykeresésben, hanem elsősorban a fiatal szövetkezeté, amely magas korát tekintve elég későn érte utol.

Mondhatta volna ő is:

— Ilyen későn menjek a szövetkezetbe? Nem lesz az jó! Nem lesz az semmi! Belenőttem egy hámba, megszoktam egy hámot és most tépjem széjjel s cseréljem ki másikkal?

Mondhatta volna és meg is mondta nem egyszer!

Á parasztok azonban kezdtek másképp gondolkozni. Szalmás Péter, jelenlegi elnök például jóravaló gazda, a földje sem kevesebb az övénél s nem kötekedett mégse, hanem tavaly télen már azzal járt a nyakára, hogy:

— Hát mi meg akarunk dögleni a földünkön?

Keményen, konokul felelgetett neki:

— Meg, ha muszáj!

— Nem bírjuk a versenyt a szövetkezetekkel — dobott kést Szalmás Péter a szívébe s erre nem tudott semmi okosat mondani.

Egyszerűen azért nem, mert a verseny komolyan elgondolkoztató dolog. Kis embernek lépegetni a nagyobb mellett — előbb, utóbb kidőlés a vége!

Jött a szomszéd, elment a szomszéd és ő lódult a tükör elé. Megnézni magát benne. Hajába sok ezüst színt vegyített az idő s hétköznapon borostás az álla, szőrrel benőtt a szájaszéle is ... Édesanyja nagy dolgos embernek szülte a világra, s nem is fukarkodott soha az idejével, az erejével sem. Mióta az iskola padjait kinőtte, mást nem is csinált: evett és dolgozott.

S mert siető, iparkodó ember volt és nagy dolgos, a szüleitől örökbe kapott egy holdat húszra növelte a testvéreivel!

A testvérei közül azonban csak ő maradt a gazdaságban. Bátyja elveszett a fronton, öccse elvégezte az egyetemet s egyetlen fiát is kitaníttatta.

Ilyen bajra, gondra hordta nógató szavait a szomszéd, s ő nem tudott hajlani mégsem, mert keservesen szerezte a szép birtokot és önként nem mond le róla semmilyen áron.

Tavasszal mi történt mégis?

Az emberek döntöttek nélküle, felkerekedtek és elindultak, s neki nem volt más okosabb választása, mint idejében észbekapni és menni a többi után.

Ment meggyőződés nélkül. És dolgozott meggyőződés nélkül; vetett, ültetett,