Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - VERES JÁNOS: Négy vers
Isten árvája, fájdalmak tömött perselye, van-e sugár, mely örömbe-mentene? Kiálts, hogy repedjenek a mennyei jalak: ki akarta, hogy így ülj az eper ja alatt?! A tábori lap cakkosan pihen a fiókban, mellette egy hajtincs, egy sárga jénykép. Néha mozogni kezd, beszél a sárga fénykép. Tarka a kert, de elvész a tékozló nyári pompa, görnyedt, de most nem a zsák csutka nyomja, jölfigyel, ha sír a kapu rozsdás sarkvasa: nem a nagyobbik fiú jött haza? Sűrű, sűrű, sűrű ködökből hangok kelnek a rongylabda a jelhőkbe jelröpül, két fiú futkos a kút körül. Hajoljatok a lába elé, harmatos virágok, ne bántsátok, ne zavarjátok, esők, villámok, szelek, ha nem figyel rátok, csak akkor zokogjatok simogassátok, mint Krisztus-kéz, jó illatok. OCabátfrcL tilítk iátőrcL Köd-bálát bontó február — bokorra száll a vadmadár. A táj kopasz és színtelen, házak hallgatnak a hegyen. A fákon kásás dér-moha, ég barna szemed bársonya. Lábad nyomára csönd terül. Nem így fut, aki menekül. Nem így megy, aki nem szeret, ki közönnyé szűr vér-eget. Kabátod tüzek sátora, alakod lázak mosolya. Miért nem lettem gyönyöröd? Mért állok, mint a vascölöp? Csodálkozik a gally, a kő, a ködharmatos levegő. JílintkíL p-áxxL oôlnu Ü ve ghint ó hozta köd-bokros vidékről, Gyöngyvári Katica elporladt szívéből. Lehajolt nyomára kilenc arany zászló, szép csillag az arca, jajom zabolázó. Szörnyeim legyűrő hallgatásom értő, bakacsin világom fényesre-igézö. Jobbkezében emel lila kardvirágot, térdeiben bújtat muzsikáló lángot. Bukó Nap leánya, régi nyarak húga, most jött, de úgy ér mintha már búcsúzna. Mintha pára volna, elvágyó varázskép, föld-szag rettegője testet játszó árnyék. Autóbusz zümmög, sír a fék, életem fényes buborék. Ne törd a bokád utamon, ne verje éjed fájdalom. Bűvös jöldből nőtt rózsa vagy, a némaság öl, nem a fagy. Hajnallal egy-ízű legyen számodra nóta, szerelem. A táj kopasz és színtelen, házak hallgatnak a hegyen. Már messze jársz, a köd beföd, magad is az vagy: szürke köd.
